A Hobbit: A sárkány cincog
Ülünk az újabb rész háromórás maratonján, és folyton azon töprengünk, hogy mi nincs meg ebben, ami benne volt A Gyűrűk Ura-trilógiában? Az újdonság varázsa?
Mármint az, hogy Peter Jackson halálos érzékkel csípte el azt a pillanatot, amikor a filmgyártás már készen állt a Tolkien-univerzum megjelenítésére, de még nem úsztunk nyakig a fantasyban. Persze azért úszunk most abban, mert az akkor nagyon bejött. Akkor a történet hiánya? Igen, százszor elmondtuk már, hogy egészen más egy trilógia világát begyömöszölni három filmbe, mint egyetlen könyvből (meg néhány függelékből) trilógiává nyújtani valamit.
De hiányzik a fenség is, a mítosz. Miközben látszólag minden a helyén van. A folytatás dinamikusabb az elsőnél (a folyóban és a partján zajló jelenetek egészen sodróak), Jackson pedig most is a legapróbb részletekig ügyelt mindenre a látvány tekintetében. Tóváros lenyűgöző, Bakacsinerdő félelmetes a rusnya pókjaival, Erebor romjai is megérnek egy misét. Ráadásul a 3D most nem annyira illúzióromboló, mint volt az első rész kapcsán. Tehát nem a képekkel van elsősorban gond, Új-Zéland megint kap egy jó kis marketingfröccsöt. Hanem, hogy van idő ilyesmit észrevenni.
Mert A hobbit csak nagyon ritkán és nagyon kevés ideig képes magába szippantani, hogy a kínos dialógusok és a nem túl érdekes szereplők visszarángatnak a valóságba. A Nagy Smaug és Zsákos Bilbó között zajló párbeszéd olyan semmitmondóra sikeredett, hogy még arra is futotta az időmből, hogy megszámoljam a halomba hordott érméket. És mindez az utolsó fél órában, amikor már levegőt sem kellene kapni az izgalomtól! Csakhogy a sárkány minden egyes szavával egyre csak veszít félelmetességéből, és egyre butábbnak tűnik. A szaglása hol remek, hol meg egyszerűen kihagy, így amikor „Én vagyok a Tűz, Én vagyok a Halál” felkiáltással elrepül Tóváros felé, a néző már csak legyint. Mintha egeret látna a fáskamrában.
A szerelmi szál korábban sem volt a Tolkien-univerzum erőssége, itt viszont már a komikum határát súrolja az erdei tünde és törpe között fellángoló valami, ami egy rituális gyógyításban éri el csúcspontját. A kínokon viszont csak részben enyhít a tény, hogy Legolas személyében újabb visszatérőt köszönhetünk, hiszen Orlando Bloom most is olyan viasszerűen eleven, hogy valóban elhihetjük róla, hogy a tündékhez tartozik.
Jól sikerültek A Gyűrűk Urához való kapcsolódási pontok: Gandalf és a testetlen Szauron összecsapása látványos és ügyesen előlegezi meg a későbbi, majdhogynem mindent elpusztító háborút. De ez csak egyetlen jelenet. Ám arra jó, hogy rádöbbensen arra, mi is hiányzik itt, ebben a Disney-kalandparkban. Amíg A Gyűrűk Ura csatái kapcsán mindig úgy érezhettük, hogy egy világ sorsa forog veszélyben, hogy könnyen elveszhet mindaz, amit Jónak gondolunk, hogy örök sötétség borulhat az általunk ismert univerzumra. A hobbitban viszont, bármennyire is erőlködnek, lokális problémának látjuk a Tölgypajzsos Thorin vezette csapat vállalkozását: hazájuk, otthonuk visszaszerzését. Az arany hidegen hagy, a sárkány meg inkább kellemetlen nehézség, semmint világot elpusztító Szörny. Nem csoda, hogy nem is sikerül mindenkit maguk mellé állítaniuk, még magában a történetben sem. Így kicsit a nézőnek is mindegy lesz, hogy mi történik, legfeljebb a törpék máshol zabálják magukat halálra. Ha A Gyűrűk Ura igazi mese, akkor A hobbit csak üres kiszámolós. Inkább gügyög, mint elbeszél.
Annak mindenesetre külön örültünk, hogy itt már senki sem fakadt dalra, némi fejlődést tehát elkönyvelhetünk. Ennek jegyében talán még reménykedhetünk abban, hogy a harmadik rész majd elhozza azt a súlyt, ami eddig úgy hiányzott.
A hobbit – Smaug pusztasága
Forgalmazza a Fórum Hungary
