A képen tehát látható Ági, Maci, valamint még két személy: az asztalnál ülőben bizonyára a Tanító Nénit tisztelhetjük, a pöttyös nyakkendős fiatalember pedig nem lehet más, mint a Jövendő Osztálytárs.

Az újságban egyébként az Irányi utcai iskolában készült sorozat egy másik darabja jelent meg, amely pár másodperccel az itt látható kép előtt vagy után készült. Annyi csak a különbség, hogy Ági azon a fotón leengedve tartja a kezét. Nem úgy, mint itt.

– Szolmizál… – mondtuk egyszerre a kollégámmal, amikor először megláttuk ezt a felvételt. Kicsit tétova mi-t véltünk mindketten felismerni Ági mozdulatában. De az igazat megvallva azóta egy kicsit elbizonytalanodtam. Igaz ugyan, hogy Kodály országában éppen ez a korszak, a hatvanas évek volt a zenei oktatás csúcsidőszaka, és az 1950-es indulás után másfél évtizeddel már több száz zenei általános működött a fővárosban és vidéken, de hát Ági mégiscsak óvodás volt a fotó elkészültekor. Tudhatta ő, hogyan kell mutatni egy mi-t?

Ráadásul az sem hozza közelebb a megoldást, hogy tudomásom szerint az Irányi utca 3. alatti iskola sok minden volt, de zenei általános éppenséggel nem. Az Irányi és a Molnár utca sarkán álló, óriási épületet éppen százhúsz évvel ezelőtt, 1893. október 3-án nyitották meg, miután az angolkisasszonyok által vezetett intézmény végleg kinőtte a Váci utcai templom mellett álló régi iskolát. Elemi működött benne, később polgári, és mindvégig tanítónőképző is. Az államosítás után vált a Belváros egyik legnagyobb általános iskolájává, amelyben a kerület zeneiskolájának is helyet szorítottak. (Ez utóbbi ma is megvan, Szabolcsi Bence nevét viseli. Igaz, a Vármegye utcában működik, amióta a katolikus egyház visszakapta az Irányi utcai épületet, és létrehozta benne a Ward Mária általános iskolát, majd gimnáziumot.)

Egyszóval néztem, néztem ezt a képet, a fekete táblát, a hengerrel festett falat, a katedrát, a Macit és Ágit a tétova mi-vel, és egyszer csak rájöttem: én magam is hiába húztam le nyolc évet a zenei általánosban, igazából fogalmam sincs, miért mi a mi.

Utána néztem tehát, és mondhatom, alaposan meglepődtem. Önök például tudták, hogy a szolmizáció atyja egy ezer évvel ezelőtt élt szerzetes, Arezzói Gui dó volt, és a hangok az Ut queant laxis kezdetű himnusz sorainak kezdő szótagjairól kapták az elnevezésüket? A gregorián himnusz minden sora egy-egy hanggal feljebb kezdődött, mint az előző, a szövege pedig így hangzott: Ut queant laxis / resonare fibris / Mira gestorum / famuli tuorum / Solve polluti / labii reatum / sancte Ioannes.

Persze, mint láthatják, ebből még hiányzik a ti – ezzel a hanggal a XVI. században egészült ki a sor, először si formában –, és a sorozat itt még uttal, nem pedig dó-val kezdődik. Ezt énekléstechnikai okokból változtatták meg valamikor a XVII. században, és ha hiszik, ha nem, Franciaországban (legalábbis a szakirodalom szerint) még mindig ut a dó. A következő nagy lépést aztán az angolok tették meg a szolmizáció elterjesztése érdekében: egész pontosan egy John Curwen nevű lelkipásztor, aki a vasárnapi iskolák 1841-es konferenciája bízott meg egy egyszerű, a kottát nem ismerők esetében is működőképes énektanítási módszer kidolgozásával. Curwen egyébként egy norwichi tanárnő, Sarah Ann Glover rendszerét – mondjuk így – alkalmazta, ugyanis valójában ő volt az, aki kitalálta, hogy célszerű kézjelekkel párosítani a szolmizációs hangokat. Curwen később évtizedeket szentelt a módszer tökéletesítésének és terjesztésének, iskolát alapított a megismertetése érdekében, és könyveket, segédanyagokat is kiadott.

Egyszóval ha Ági ezen a képen egy mi-t mutat, akkor Glover tanárnő és Curwen tiszteletes akkortájt éppen százéves módszerét követve teszi ezt. De ezt persze nem tudhatta. Ahogy nekem sem volt róla fogalmam 1972-ben, amikor Dávid Ági néni a Bakáts téren elkezdett bevezetni a hangsorok elmutogatásának titkaiba.

KORÁBBI CIKKEK www.nol.hu/kultura

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.