Csirmaz Miklós ózdi gyári munkás az üzemcsarnok magasba nyúló acélszövevénye fölött kibukkanó égboltra tekint. A fáradt, sűrűn barázdált arcot Benkő Imre fotográfus örökítette meg, a felvétel a 25 évig készített ózdi sorozatának emblematikus darabja.

Benkő 1986-ban, a Képes7 című hetilap munkatársaként eredt a Jézus gúnynevű (kinézetű) cigányfiú nyomába, aki arról híresült el Kazincbarcika környékén, hogy elcsábított egy fehér lányt. Az arrafelé akkoriban még szokatlan szerelem nemcsak a környéken élők indulatait, de az újságírók fantáziáját is megmozgatta. A történet bizonyos szálait követve jutott el Ózdra. Amikor először megpillantotta az Ózdi Kohászati Üzemek épületegyüttesét, a látvány erősen felzaklatta. Úgy érezte, hogy a komor épülettömb, benne a vigyázzállásban felsorakozott, füstöt okádó kéményekkel, a nyugtalanul szerteszaladó csőkígyókkal, az acélszörnyekként terpeszkedő óriási műtárgyakkal egy földöntúli titkos birodalom, amelyet neki előbb-utóbb meg kell ismernie.

Egy évvel később, amikor az ózdi gyárban kihirdették az első elbocsátásokat, fotóriporterként már be is jutott a titokzatos gyárterület belsejébe. Akkor látta meg először azokat az ipari tereket, azokat a munkásarcokat, amelyeket később oly sokszor fényképezett. Amelyek megörökítésével negyedszázadon keresztül tudósított Ózd változásairól, a világ zülléséről. Ezt követően Benkő Imre egyre gyakrabban utazott Ózdra, hosszú órákat, napokat töltött a munkások között, összességében talán bő félévet is. Lassan megismerte a helyieket. Látta őket a gyárban töltött sűrű mindennapokban, velük volt a kohászati művek hanyatlásának kezdetén, szomorkodott velük munkásgyűlésen és majálisozott velük a közeli Drótos-tetőn. Egy idő után vezérigazgatói engedéllyel bármikor bemehetett a gyárterületre. Fényképezte a munkásokat, a sokat megélt arcokat, a fojtogató, komor, olykor szürreális tereket, az acéllávától fényes üzemcsarnokokat, a műhelyfalakra ragasztott, naptárakból kimetszett álomnőket, a munkáskarácsonyt, ahol egy satuba fogott karácsonyfa körül ünnepeltek a brigádtagok.

Nemcsak az ózdi munkásokat ismerte meg, hanem a környék munkáskolóniáit is. A Nagyamerikát, a Kisamerikát, a Velence-telepet, megismerte az Ózd cigányközösségét rejtő, a gyár mögött húzódó Hétes-telepet is, ahol első látogatásakor – noha helybéli ismerőssel ment – jókora tömeg vette körül, és a sokadalom első sorában álló nagydarab asszony, disznóölő kést szorongatva kérdezte tőle, mit keres ott. És megismerte a közeli Sajóvelezden működő Lenin kocsmát, ahol orosz tábornoknak öltözött csapos szolgálta ki a Lenin-képek, mellszobrok, brigádzászlók, leharcolt vörös csillagok között iszogató munkásokat.

Közelebbről is megismerte Csirmaz Miklóst meg Váradi Gábort, a hengerészt, aki autodidakta festő volt, és egy alkalommal Benkőt is lefestette. Megismerte azt a fiatalembert is, aki a gyár szikvízkészítő üzemében dolgozott, és megszállott fotósként a városban haknizó fővárosi művészeket örökítette meg. Megismert kohászokat, karbantartókat, gázmentesítőket, irodistákat. Megismert kínt, keservet, kaján munkástréfát, otthonokat, tisztes szegénységben pergetett életeket.

Az évek során összegyűlt ózdi képanyagból 1990-ben rendezett először kiállítást. A képekkel babrált éppen az Ernst Múzeumban, amikor hírét vette, hogy a folyamatos acélöntőműben egy hatalmas robbanás 12 munkás életét követelte. Azonnal odautazott, mert akkor már nemcsak Ózd krónikása volt, de ózdi lett kicsit maga is. Fotózta az élet fontosabb kiszögelléseit, később a szomorú végkifejletet. Még az elmúlt években is visszajárt megörökíteni, hogyan robbantják fel a Gyár úti kéményeket, hogyan bontják a gyárépületek rozsdálló csontvázait, miképpen lesz minden az enyészeté, hogyan foglalja vissza a természet az egykor büszke Ózdi Kohászati Üzemek területét.

Azt mondja, bár valóban alaposan megismerte az ózdi gyárban dolgozókat, az események részese lett, tulajdonképpen mégsem akart a kelleténél közelebb kerülni a történetekhez és a szereplőkhöz sem. Csak dokumentálni akart. Szerinte az ember kiszolgáltatott viszonya az élettel egyfajta abszurditást, groteszk humort is magában hordoz, olyat, amilyet a cseh új hullám filmjeiben vagy az általa különösen tisztelt Bohumil Hrabal írásaiban lehet tetten érni. Szerette volna a világ abszurditását is belesűríteni a képekbe, nem arra vágyott, hogy a kiállítótermek padlóját könnyek áztassák el. Utoljára egy éve volt Ózdon, most úgy gondolja, lehet, hogy nem is megy többet, de persze menni fog. Hogy hagyományos analóg technikával, fekete-fehérben, feketén-fehéren megmutassa a történet maradékait is.

Benkő Imre ózdi sorozatából Acél-Mű címmel egy nagyon erős válogatás látható január közepéig az Országos Széchényi Könyvtár Ereklyetermében. Az ózdi képeket, Amszterdamtól, Tajvanon és New Yorkon át számos magyar városig, sok helyen bemutatták már, Ózdon hivatalosan sohasem. Amikor 1996-ban megjelent Benkő Acélváros, Ózd című fotóalbuma, úgy tűnt, lesz végre helyi kiállítás, de a város vezetői finoman eltáncoltak az esemény elől, úgy vélték: a kötetben megidézett világ, a maga súlyos valóságával nem fest vonzó képet a városról. Tényleg nem. A világról sem.

Benkő Imre a Csirmaz Miklóst ábrázoló kép előtt