Kocsis Zoltántól kölcsönzöm a gondolatot: ott áll egy almafa. Nem kérdi, hogy mi lesz a termésével, befőzik, megeszik, lehullik, elrothad, másik almafa hajt ki belőle, csak terem. Ugyanígy volt zeneszerző Szokolay Sándor is. Nem kérdezte, most éppen mi a divat, a trend, mit fogadnak jól a világban, csak írta a műveket, megdöbbentő mennyiségben, a külvilág számára érzékelhető válságok és megingások nélkül. Írta, mert ez volt a hivatása, szakmája, küldetése, feladata, élete. Operák, oratóriumok, versenyművek, kórusok, alkalmi művek, kantáták, szonáták, dalok. Zenék, amelyeket csak ő hallott, és amelyekre lehetőséget adott másoknak is, hogy hallják. Zeneszerzőnek lenni valószínűleg soha nem volt nagyon áhított foglalkozás a világtörténelemben, mégis volt egy időszak, amikor Magyarországon bárki oldalba bökhette a másikat az utcán: te, ott megy egy! A hatvanas években ketten voltak a szélesebb közönség számára is fölismerhető komponisták: Petrovics Emil és Szokolay Sándor. Hogyan csinálták, teljes rejtély. Szerepeltek a tévében, természetesen, de ők úgy szerepeltek, hogy az emberek megjegyezték őket.

Nem a műveiket ismerték, hanem a személyüket, tudták róluk, hogy valami különleges, titokzatos és ritka, óvni való mesterséget választottak maguknak, köztiszteletben és közmosolygásban álltak, mint a szentek és aszkéták, akiket csodálnak, de követni nem nagyon akarnak.

Más világban élünk,ma a zeneszerzők nyugodtan utazhatnak a villamoson, senki sem fog összesúgni a hátuk mögött. Szokolay Sándor stílus- vagy életérzékére vallott, hogy pontosan érezte ezt a változást, tudta, mikor vonuljon félre a világból, mikor éljen már azoknak a műveknek, amelyek még általa akartak megszületni.

Talán tudta, talán nem, de ezzel a gesztusával végképp és visszavonhatatlanul igazolta magát: számára tényleg csak a zene volt fontos. Talán tudta, talán nem: itthagyott bennünket a kételyeinkkel és zavarunkkal, naiv lénye és gyerekhangja emlékével. Valamit rosszul csinálunk.

És ő már nem tud figyelmeztetni.