Sírnak a boldogok
Az olasz mester magyar mozikban is futó műve lett a befutó a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb színész (Toni Servillo) kategóriákban, maga mögé utasítva a tunéziai születésű francia rendező, Abdellatif Kechiche Adéle élete 1–2. fejezet című kultmoziját. Hogy mi köze ehhez Spielbergnek? Csupán annyi, hogy az idei cannes-i fesztiválon általa elnökölt zsűri Kechiche-nek és a film két főszereplőjének, Léa Seydoux-nak és Adéle Exarchopoulosnak ítélte a patinás Arany Pálmát, míg Sorrentino moziját nem díjazták. Ráadásul a világsajtó és azon belül a szaklapok is egyetértettek abban, hogy kitűnő, sőt filmtörténeti döntés született, mivel addig soha nem nyert ennyire rangos díjat olyan mozi, amelynek témája azonos neműek közötti szerelmi kapcsolat.
Muszáj hangsúlyozni: nem a tematika, hanem esztétikai értéke miatt ismerték el Kechiche-t és két színésznőjét. Mindezek ismeretében minimum meglepetés, hogy A nagy szépség „mindent vitt”, még akkor is, ha vitathatatlan, hogy Sorrentino filmje is pazar alkotás. Különösen a főszerepet alakító Toni Servillo elismerése „megkérdőjelezhetetlen”, ő nem mellékesen duplázott, 2008-ban is ő lett a legjobb európai színész, szintén egy Sorrentino-filmmel, az Il Divo – A megfoghatatlannal. Kérdés, hogy mi áll a két ennyire eltérő döntés mögött. Az egyik triviális magyarázat, hogy Kechiche filmjét sok szavazó nem látta, mivel Európa számos országában csak most kerül mozikba, és nem kaptak belőle megtekintő példányt.
A másik, hogy az olasz szavazók „tömbben” voksoltak. Az is furcsa, hogy két kategóriában (legjobb film, legjobb rendező) ott volt az öt nominált között, mivel a filmakadémia szabályzata szerint csak a június 30-ig, valamelyik európai országban, moziban bemutatott produkció kerülhetett fel az úgynevezett EFA-szelekcióba. Mindez nem zárja ki, hogy utólag, a többlépcsős szavazás későbbi fordulói közben kerülhet képbe egy mű, és megfuttatják a szavazók között – ez történt az Adéle élete kapcsán is –, a hatásfokot mindenki láthatja.
Pedig nem erre számítottak maguk a jelenlévők sem, Paolo Sorrentino nem is jött Berlinbe, mert Marrakeshben zsűrizik. Az Európai Filmdíj arról híres, hogy aki megjelenik a ceremónián, az biztosan kap valamit (vajon színészsztárjaink miért nem emelik a gálaest fényét?) és mindenki, Adéle Exarchopoulos ott is izgult a nézőtéren, hogy végül üres kézzel távozhasson. Az éles és sokszor kifejezetten németes humoráról ismert műsorvezető, Anke Engelke képes volt a kínos helyzetet azzal „oldani”, hogy boldog születésnapot kívánt a rendezőnek.
Az ifjú színésznőt annyira nem viselte meg a helyzet, a gála utáni, a Concorde szállóban tartott partin fáradhatatlanul táncolt, nem kevés Jägermeister támogatásával. Nála csak Pedro Almodóvar volt népszerűbb, aki legutóbbi, Szeretők, utazók című filmjének három főszereplőjével adott szerenádot. A spanyol mester egyébként is az est egyik hőse volt: az európai filmért tett erőfeszítéseit ismerték el egy szobrocskával, amelyet hosszú beszéddel köszönt meg. Kicsit nehezére esett, mivel angolul kellett kifejeznie magát (ez is újítás volt, most már csak egy nyelven lehet megnyilvánulni, azoknak is, akik nem tudnak angolul), de megtudtuk, hogy művei női karaktereit az édesanyja és a barátnői ihlették, és azt is, hogy nagyon nagy a baj Spanyolországban, ahol „süket és kultúra ellenes” kormány van éppen hatalmon.
Politikai manifesztuma annyira jól sikerült, hogy ettől kezdve szinte minden elismert filmes panaszkodott egy sort: a legjobb színésznőnek választott Veerle Baetens (Alabama és Monroe) a flamand és a vallon egységért állt ki, Sorrentino stábja pedig úgy reagált a fődíjra, hogy Olaszországban szinte már nem is lehet filmet készíteni. Egyszóval Európa boldogabbik felén nagyok a bajok, és a tizenöt perc hírnevet ezúttal segélykiáltásra használták fel a filmesek. Talán ez az oka annak a nem túl elegáns jelenségnek, hogy a kelet-európai filmet szinte teljesen negligálták a szavazók.
Hiába kapott a kitűnő román producer, Ada Solomon koprodukciós díjat (Prix Eurimages), az idei Berlinálét megnyerő, Calin Peter Netzer rendezte Anyai szív egy színésznőjelölést kapott (díj pedig nuku). Az Oscar-díjas bosnyák Danis Tanovics, aki a Berlinálén a legjobb rendező lett az Epizód egy vasgyűjtő életéből című dokumentarista mozijával, a jelölésig sem jutott el. Ellenben ott volt a legjobb film kategóriában Giuseppe Tornatore nettó kommersz műve, A legjobb ajánlat – ez már kifejezetten az érthetetlen kategóriája. Talán most, hogy a lengyel Agnieszka Holland személyében „keleti” főtitkára lett az Európai Filmakadémiának, változik majd a helyzet.
Így már nem is annyira fájdalmas a tény, hogy magyar film szóba sem került idén az Európai Filmdíjak kapcsán, pedig Szász János, Karlovy Varyban fődíjat nyert Nagy füzetét futtathatták volna, ha producereik úgy akarták volna. A film helyett itt volt viszont Andrew G. Vajna kormánybiztos, Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap igazgatója (meg páran az intézménytől) és néhány magyar producer, akik biztosítottak minket arról, hogy „a rendszer működik”. Hiszünk nekik, és reménykedünk abban, hogy jövőre már végre nem arról kell tudósítanunk, hogy kiiratkoztunk az európai filmdíjakról.
Deneuve és Morricone
Az életműdíjat a francia film dívája, Catherine Deneuve kapta, akit Wim Wenders, az Európai Filmakadémia elnöke méltatott: szenvedélyes beszédében a számos lehengerlő jelző után szimplán a világ nőjének nevezte a színésznőt. A zeneszerzők közti versenyt a veterán Ennio Morricone nyerte a Senki többet című drámáért. A legjobb forgatókönyv díját Francois Ozon kapta A házban című thrilleréért, a közönségdíjat pedig a Szerelem, örökség, portugál című portugál–francia vígjátéknak adták. Az új, vígjáték kategóriában a dán Susanne Bier Csak a szerelem számít című műve nyert. A legjobb dokumentumfilm díját a dán The Act of Killing, Joshua Oppenheimer indonéz tömegmészárlásokról szóló alkotásának ítélték. Az animációs film kategóriában az izraeli Ari Folman A futurológia kongresszus című ambíciózus munkáját ismerték el. Az első filmes díjat, a Prix Fiprescit a német Oh Boy és rendezője, Jan Ole Gerster vehette át.
