Elképzelhetetlen. Most bezzeg elképzelhető. Annyira elképzelhető, hogy át is élhetjük az egészet, sustorgással, sötéttel, érkező karmesterrel, aki Nelson Mandela tiszteletére egy kis csöndet kér, aztán elvezényli az olasz himnuszt teljes operai pompájában. És a helyi rendbontók, akik a Traviata előjátékának hangjai előtt még bekiabálnak: Viva Verdi. A Duna tévé adja a műsort, Bősze Ádám és Mesterházy Máté szakkommentárjával.

Bősze Ádám, elfeledkezve, hogy a tévé előtt ez kétélű jókívánság, tartalmas kikapcsolódást kíván. Szerintem voltak, akik tartalmasan átkapcsoltak a Mezzóra vagy akár az X-faktorra, hogy a helyi kis traviátát, Krasznai Tündét nézzék. Akármekkora hiba a régi dicsőséget emlegetni, elkerülhetetlen: ez nem Callas-előadás. A történet valahová a hatvanas évek elejére kerül, Diana Damrau benne a címszereplő, akiről körülbelül minden eszébe juthat az embernek, leszámítva a Traviatát.

Ezt nyilván ő is tudja, meg a rendező is, csak mégsem az a megoldás, hogy akkor engedjük el az első felvonást, ebből úgysem lesz semmi, ez a rendes, kövérkés német anyuka nem fog férfiakat őrjíteni, dögös ruha helyett kapjon egy királykék akármit, selyem ujjakkal. Damrau egyébként korrektül énekel a semmiről nem szóló előadásban, csak a lényeget nem lehet érzékelni, a szerelmet, a tisztaság vágyát, a reményt, a félelmet, a vállvonást és a mindezen áttörő csakazértist.

Nekem nagy könnyebbség, hogy nem vagyok lengyel, így nem kell kötelezően rajonganom a zürichi székhelyű kis tenorból világsztárrá nőtt Piotr Beczaláért, mert pont ezt a formátumot nem látom benne soha. Mindig rokonszenves, amit tesz, akár Metropolitan, akár Scala, akár Salzburg, akár Bécs, de folyton a rendes kisiparost látom benne, aki összerakja, megjavítja, megoldja, de nem egészen világos, hogy miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. Az ember énekel, mert ez a munkája, megcsinálja, amit mondanak neki, aztán hazamegy. Metropolitani a szereposztás, ugyanők énekelték ott a Rigolettót, a bariton ott is Zselyko Lucsics volt, aki csak a második felvonásra érkezik.

Addigra azért sokat változott az előadás, Violetta és Alfred vidékre költöztek, vidáman gyúrják a tésztát, de igazán, sodrófa, lavór, minden van a kis szobában, kissé érthetetlen, hogy a megérkező idősb Germont miért mondja azt, hogy ilyen luxusban élni azért sokba kerül. Damrau erre a képre kivirul, igazi kis tyukica lesz belőle, lógó, szőke hajjal, barhentruhában, kicsit keresni kell a színpadon, hogy melyik is Violetta, de aztán csókot váltanak Alfredóval dagasztás közben. Furcsa helyzet, mert a miliő nem áll jól Violettának, de jól áll Diana Damraunak, most elhiszem neki, hogy boldog, hogy van miért harcolnia, hogy beletébolyul a lemondásba.

Az érzelmi csúcspontokon most is olyan fancsali arcot vág, mint a kulturális műsort vezető Mohácsi Szilvia, amikor egy bonyolultnak szánt kérdést tesz föl az interjúalanyának, de hiszen az is valóság, ahogy ez is. A többi már levezetés, a váratlanul felvillanyozódott előadás lassan ki is huny, nem sok érdekesség jut a végére, Violetta gyógyszerekre iszik, és kimegy belőle mindaz, ami egyedivé tette ebben a szerepben, a közhelyes megoldásokat kapjuk tőle. Ez a Scala és az évadnyitó, fontos, hogy tudjuk, mi az, ami ennek fényében elvárható az itthoni előadásoktól.