Akik magukba fogadták a Barátok köztöt és az Éjjel-nappal Budapestet, már édesdeden alusznak. Nem zavarják őket nyugtalanító gondolatok, az élet szép, igaz, itt-ott kicsit káromkodós, közönséges, affektálós, de legalább nem kell macskagyökér-tablettát szopogatni az elalváshoz. Már elmentek fogat mosni azok is, akik Norbival és Rékával fogytak egy keveset, s nem rettenti el őket a maszk és muszkli.

Maradunk a fotelekben, mi éjszakai népek. Nekünk ilyenkor nyomják le a Tizenkét dühös embert, a Vágy villamosát, a Kultikont, a Kor-társat.

No meg Tilla Propagandáját.

Legutóbb akkor ragadtam ott, mikor Lovasi András zenész és a Köves Slomó ortodox rabbi portréját rajzolta meg a nagy mozdulatokkal és nagy mimikával élőműsorvezető. Látszólag olyan ő, mint egy nagyra nőtt kobold, aki mindenbe beleüti az orrát, folyton kérdez, olyanokat is, amire otthon egy szülő csitítva intené gyermekét: „psszt, ezt nem illik, megkérdezni a bácsitól!’”

Benne azonban épp az a jó, hogy nem érdeklik az udvariassági formulák, olykor pimasz és szemtelen, de ettől lesz üdítő a műsor. „Na, most megnézzük, hogy ül le egy rabbi!” – konferálja pikírten, amint Köves Slomó elfoglalja a székét az irodájában. „Éppen mint egy katolikus pap” – érkezik a válasz, késlekedés nélkül. Vagy amikor együtt futnak, odakiált neki: „mi elől futsz, rabbi...?” Tiszteletlennek is érezhetnénk ezeket a profán megjegyzéseket, de épp arra jók, hogy leomoljanak a falak riporter és riportalany, nézők és nézettek között. Meglátjuk a státusz, a poszt, a sztár mögött Lovasit és Kövest. Az embert, aki sokkal kevésbé „viselkedik” ilyen környezetben, mint egy klasszikus, tiszteletköröket futó interjúban. Kiderül: humora van. Sebezhető. Ő is rendetlen, miképp mi. Ki van szöszösödve a pulóvere. Nála is elmegy az áram, ezért nem tud teát főzni. Földházban él, s a tetőn spenótot nevelget. Ám az oldott hangulat, az együtt zenélés, együtt futás, az ideoda riposztozás közben fontos mondatok is elhangoznak. Szegedi Csanádról például, aki kirekesztőből kirekesztett lett. Vagy a kertről, ami más életet tesz lehetővé, mint a panel. Pécsiekről, akiknél minden családban van legalább egy bányász, s ezért minden családnak fáj, hogy nincs már bányászat. A műsor zsenialitása épp abban rejlik, hogy címével ellentétben ezeket nem szájbarágósan, „propagandisztikusan” vezeti elő, hanem hagyja megtörténni, elhangozni, felszínre jönni. A jó stáb megteremti azt a milliőt, amelyben a riportalany biztonságban érzi magát, s egy idő után tán még azt is elfelejti, hogy tévéadásban szerepel.

Két apróság, ami nélkül jobb lett volna a műsor. Egy: nem kell remegtetni a kamerát, ha valakit a kertben kísérünk, mert a nézőnek egy idő után felkavarodik a gyomra, mintha ringlispílben ülne. Kettő: ha egy bankkártya-kibocsátó cég is szponzorál, akkor találjunk ki frappánsabb reklámot annál, mint hogy két pohár vizet veszünk kártyával, s hosszú másodpercekig, lassan mutatjuk e műveletet. (Ezen a fronton méltán ajánlhatjuk Herendi Gábor elegáns megoldásait a Valami Amerika mindkét részéből.) A többi rendben van. S legfeljebb, ha éjjel elbóbiskolnánk, megnézzük majd a hajnali ismétlést, ami napfelkelte előtt, mindjárt negyed ötkor kezdődik. Vagy a napközbenit, amit meg éppen ebédidőre raknak.

De nem baj, a Propaganda nagy túlélő. Megy már lassan tizenegy éve. S változik, csiszolódik is közben, mint egy gyémánt.