A reklámról, amelyet egyébként elengedhetetlennek tartott, külön is írt, elfogadhatatlannak tartva annak az amerikai gyakorlatnak a magyarországi meghonosítását, hogy az író ingyen, a reklámértékben bízva ajánlja fel írásait egyes lapoknak. Elindította az effajta gyakorlati kérdéseknek a Magyar Írók Sátora rovatot, ott beszélt az olcsó könyvekről és a ponyváról, a szerzői jog szabályozatlanságáról, az iskolákban tanított irodalmi anyagról, az írók nyomoráról, az írói szervezetek hiányáról, arról, hogyan szólalhat meg egy író az új médiumban, a rádióban, sőt azt a kérdést is felvetette, hogyan lehetne a magyar írók érdekeit műveik külföldi felhasználásakor megvédeni.

Meg olyan, az irodalomhoz csak áttételesen vagy úgy sem kapcsolódó kérdésekről, mint az érettségi vizsgától való szorongás miatt elkövetett diáköngyilkosságok vagy a nyolcmillió áldozatot követelő kínai árvíz. Az irodalmi élet égető problémáit nem kizárólag vádló, patetikus hangnemben mutatta meg, de viccek formájában is. Ilyen „korkép-adomák” is olvashatók a Magyar Írók Sátorában:

„Bemegy a könyvkereskedésbe a sopronmegyei földbirtokos:

– Kérem, szeretném megvenni Arany János összes műveit.

– Milyen kiadás? A vidéki úr elgondolkozik:

– Igaza van... Milyen kiadás!... Le is mondok róla.”Meg:

„Egy vidéki földbirtokos felesége azt mondja Móricz Zsigmondnénak:

– Az én uram is ír, de olyan szerény ember, hogy senkinek se mutatja meg a regényeit, csak nekem. Hát én meglepetést akartam neki szerezni s elvittem a regényét egy kiadóhoz, hogy adja ki. Elolvasta, azt mondta, nagyon szép. Ki is adja, de 2300 pengőt kell neki fizetni. Roppant sokba kerül a papír, meg a betűk, meg a könyvfedél... Mondd, édesem, hogy győzitek ti ezt? Az uradnak, ahogy hallom, már ötven könyve van kiadva... Mi az, ti lopjátok a pénzt?”

Az olvasók megnyerésére, az előfizetők toborzására az egyik leghatékonyabb eszköznek a felolvasóesteket, az irodalmi rendezvényeket látta Móricz. Vidéki turnékat tartott, amelyeken a Nyugatot is népszerűsíteni kívánta a helyiek bevonásával. Amikor például Debrecenbe ment, fontosnak tartotta, hogy ott a debreceni költőről, Tóth Árpádról essék szó.

Közösséget igyekezett kovácsolni a Nyugat alkotóiból, ahogy Móricz Virágtól tudjuk, ebben az időszakban például a szilvesztert mindig közös mulatsággal töltötték. És ezt a társaságot, kibővített formában, „áruként” felkínálta a közönségnek is.

Hosszas tervezgetés után létrehozta a Nyugat Barátok Körét, és megszervezett egy napi (!) rendezvénysorozatot, ahol a témák és az előadók úgy váltották egymást, hogy a hétfő a pszichológusoké volt, a kedd a költőké, a szerda a prózáé, a csütörtök az összegyűlteket egyedül is szórakoztatni tudó konferansziéé, Nagy Endréé, a péntek a képzőművészeké. A szombat eredetileg a női irodalomé lett volna, de ez annyi vitát generált, hogy végül, Móricz Virág elmondása szerint, ez a nap is az irodalomé lett, megkötések nélkül.

Már ez is túl soknak tűnik így egyszerre, ilyen rendszerességgel, de volt még más is: Móricz létre kívánta hozni a Nyugat könyvkiadóját, szeretett volna újságkönyveket kiadni, folyóirat-kölcsönzőt alapítani, az írókról készült fényképeket árulni. És érzékelte azt is, hogy hiányzik egy írószervezet, amelyet pótolni próbált ugyan, de kiváltani nem tudott a Nyugat körül összeszerveződött, és a hivatalos, elöregedett, merev írószervezetekből kiszorult közösség. Tervei voltak még ezen túl is: létre akarta hozni az Írói Temetkezési Egyletet, egyes amerikai temetkezési egyesületek mintájára.

SZILÁGYI ZSÓFIA

Irodalomtörténész, kritikus, a Kalligram folyóirat szerkesztője, a Szép írók Társaságának alelnöke, a Móricz Zsigmond Társaság elnöke. A Kalligram kiadónál jelent meg Móricz Zsigmond címmel ötödik könyve.