A negyedik!, az ötödik!!, az ezredik!!!

2013-12-06

Szégyen. Szégyen. Szégyen. Keményen elhatároztam,hogy ezen a héten magyar televízióban keresek ajánlanivalót. A négy állami tévécsatorna műsorhetébe öszszesen két (2!) klasszikus zenei koncert fért bele. Kettő!

Arra, hogy adónkból sok tízmilliárd forintot állami tévécsatornák fenntartására költsenek, egyetlen komolyabb mentség lehetne. Hogy ők szolgáltassák nekünk azokat az értékeket, amelyek a piacról élő adókba nem férnek bele. Ehhez képest a (köz)szolg(ál)a(t)i televízióból bő sugárban ömlik az ócska kommersz, a zeneművészetet pedig szinte teljesen kiirtották belőle. A választék minimális, de én juszt is választok belőle. Van egy holtbiztos ajánlatom. Csak az a kérdés, mit kell rajta ajánlani. A Bécsi Filharmonikusok novemberben elmentek Pekingbe, és Christian Thielemann vezényletével eljátszották Beethoven IV. és V. szimfóniáját meg az Egmont-nyitányt. Csupa agyonjátszott darab a legelső zenekarral, mely Beethovenről eszünkbe juthat. Mondhatnánk, minden kézen fekszik.

Christian Thielemann, akit Karajan kölyökkorában a szárnyai alá vett, és a mai német karmester-generáció élére nevelt, egy interjújában arról beszélt, ha a legismertebb Beethoven- vagy Brahms-szimfóniákat vezényli az ember, akkor a zenekarnak valamit mutatni kell, különben halálra unják magukat a közönséggel együtt. De ha valaki ebből a célból akar kitalálni valami újat és különbözőt, abból nem lesz semmi. A művek személyes szemlélete az, aminek mindig meg kell újulnia, aminek meg kell győznie a zenekart és közönséget. Toscaninitől

Klempererig nagy karmesterek tömege vezényelte az V. szimfóniát. Sokszor. És az V. szimfónia éppen ilyen sokféle. Rengeteg nagyon karakteres és nagyon különböző Sors szimfóniát – szimfóniasorsot ismerünk. A karmester nyugodtan támaszkodjon az intuíciójára, s ha előadás közben föltámad benne a gondolat, hogy valamit másképp, más tempóban, más hangsúllyal kellene megpróbálni, csinálja meg. És közben legyen hálás. Szegény Beethoven, milyen pocsék élete volt, mi meg milyen jól megélünk belőle. Mondja Thielemann.

Az a helyzet, hogy gondolatgazdag, formátumos karmesterrel nincs unalmas előadás. Mindig kiderül, hogy a nagy műveket nem lehet kimeríteni. A IV. szimfóniának van két egészen eltérő karakterű lassú (adagio) része. Az első tétel rejtélyes, ködös, hűvös bevezetője és a szemérmetlenül érzelmes, kitárulkozó második tétel. Aztán jön a groteszk, bizarr menüett, majd a hevesen lüktető, sziporkázó zárótétel. A IV. a nagy kedvenceim közé tartozik. Sok remek előadását hallottam már. Ahogy az egymást kiegészítő és tagadó részek viszonyát egy karmester megfogalmazza: mindent elmond róla.