Lehet, hogy közönségként ugyanazt a hibát követjük el mindkét műnél: visszafelé hallgatjuk őket. Tudjuk, hogy Örömódára vagy a halálra végződik a szimfónia, és ennek megfelelően az első három tétel csak előjáték az érzelmi libikókán. Beethovennél van mentségünk, ő is úgy tesz, mintha az első három tételt csak azért írta volna meg, hogy aztán elvethesse őket. Mahler semmi ilyesmire nem utal, ha voltak is balsejtelmei, hivatalosan nem az utolsó szimfóniáját írta, nem azt akarta még élve elmondani, amit holtan már nem tudott volna. Richard Strauss esetében volt hasonló, haldoklásából felriadva még azt tudta mondani, pont olyan, mint a Halál és Megdicsőülés, Mahler azonban tartózkodott az ilyen jellegű, végső reklámfogásoktól.

Azért fontos mindez, mert Fischer Iván úgy vezényelte a darabot, mint aki nem tudja, mi lesz a vége. Nem kétségbeesett, sötét harangozással kezdte a szimfóniát, hanem kényelmes Andantéban, nem foglalkozva az életrajzzal. Nem könnyű ezt elfogadni, az ember esetleg elkezd berzenkedni, hogy hol van a mélység és a mennyek becsukódó kapuja, ez most tényleg csak egy szimfónia? Tényleg. Annak viszont elemi erejű, ahogy élesen pattannak a hárfa húrjai, ahogy valahol a zenekar mélyéből recsegnek a trombiták, a tubás, ahogy beteszi a hangfogót az elefántok rézbilijébe. Hamar elfelejtek minden fenntartást, nem hiányzik, mondjuk, Klemperer fenséges kavargása: nem kell nagyobb misztika, mint ami egy szimfonikus zenekar önmagában. Óvatosan mondom, a vonósok most nem érnek fel a fúvósok szintjére, ami a hangzás érzéki szépségét és a homogenitást illeti, hogy az egyébként nagyszerű vendégkoncertmester, Giovanni Guzzo kicsit túlvibrálta a szólóit, a hangzás mekegős és érzelgős lett.

A kifogásoknál hangsúlyosabb élmény volt maga a mű. Fischer Iván elképzelései tökéletesen igazolódtak, a darab folyamatosan épült, alapjától lett felhúzva a ház, pontosan lehetett érezni, mi mit követ és miért, és a végén így is eljutottunk a befejezésig, nem éreztem magam megrövidítve. Mintha éppen ez volna az életmű lényege, és mintha mégis mindig fordítva néznénk ezt a jelenséget. Mahler az, aki az életét és nézeteit szimfóniákba fogalmazta, beteljesítve a Beethoventől kapott küldetést. Igaz. De nem úgy, hogy megnézzük, mi történt vele, és azt próbáljuk meg elzenélni, vagy zene formájában átélni, hiszen csak az történt vele, ami a legtöbb emberrel, bajlódott karrierrel, családdal, majd meghalt. Azt kell megérteni: a szimfónia, ami megtörtént Mahlerrel. Nem az élet van zenévé fogalmazva, nem a mindenség van beleszorítva a filharmóniába, hanem ez maga az élet, maga a mindenség. Dal a Földről. Napról, csillagokról.