Kiskutya az oroszlán mellett
Működési elve ugyancsak rendhagyó, a hagyományos zongorából ismert kalapácsok emitt ugyanis nem húrokat, hanem finoman csiszolt, hangolt üveglapokat szólaltatnak meg. Ezeknek az üveglapoknak, szemben a húrokkal, az a múlhatatlan előnyük, hogy még egészen brutális hőingadozások közepette is képesek megtartani eredeti hangmagasságukat.
A komponálás és előadás mellett tehát kiválóan alkalmas volt más billentyűs hangszerek hangolásához, akár a jó öreg hangvilla, nagy hátránya volt viszont, hogy a nyitott ablakon át érkező csákányfejet például jóval kevésbé állta, mint mondjuk a pianino. Nem ártott tehát finoman bánni vele. És persze rendkívül ritka is: manapság nemigen küldenek ilyesmit bevetésre. A szakirodalom szerint főleg banketteken és ünnepségeken szólaltatták meg, igen gyakran és közmegelégedésre.
Főszereplőnk őse 1774-ben látta meg a napvilágot, Adam Beyer zongorakészítő műhelyében. Ő maga üveghúrú zongorának keresztelte el, a nagy feltaláló, Benjamin Franklin, akinek rengeteg egyéb mellett a szintén különleges üvegharmonikát köszönhetjük, azonban az ugyancsak frappáns glasschord nevet javallotta a mindennapi használatra – angol nyelvterületen mindenesetre ő nyert.
Írásunk tárgyát 1864-ben mutatta be készítője, a neve ellenére tökéletesen francia mester, a Tours és Angers városában üzemet vezető Georges Bachmann, aki viszont piano harmonica néven igyekezett beemelni konstrukcióját a köztudatba. A hangszer tehát mint kézműves munka is rendkívül figyelemre méltó, de nem elsősorban ezért övezzük a legkiválóbb tisztelettel. Hanem mert: Bachmann – tán PR-megfontolásból, talán rajongásból kifolyólag, mindegy – az üvegzongorát az 1860-as évek második felében zeneirodalmunk egyik legnagyobb alakjának, Liszt Ferencnek ajándékozta.
Azt aktuális postacím egy római lakás volt, amely azonban szűkösnek bizonyult az újabb obzsé tartós befogadására, ezért a komponista, legendás, és ötször akkora Chickering-zongorájával együtt 1872-ben Szekszárdra szállíttatta, kebelbéli barátja, Augusz Antal báró jóval tágasabb kúriájába. „Akár egy oroszlán és egy kiskutya” – jegyezte meg Liszt, amikor a két hangszert meglátta egymás mellett új otthonukban. Úgy hírlik, hogy a párizsi állatkertben tett látogatásának emléke nyomán. Nem tudjuk, hogy a zeneóriáson kívül, mely jeles korabeli személyek billenthették még, az azonban biztos: Liszt Ferenc haláláig megtartotta a kis zongorát, eszerint szerethette.
Egyébként nem csak neki tetszett: szorosan a tárgyhoz tartozik, hogy Bachmann egy kottát is mellékelt hozzá bónuszként, méghozzá A nimfák ünnepe című saját művének kottáját, amelynek egyik lapján nem más, mint maga Gioacchino Rossini gratulációja olvasható. Tudniillik a mester egy társasági összejövetelen a nagy operaszerzőnek is megmutatta a hangszert. Liszt végrendeletében a Zeneakadémiára hagyományozta az instrumentumot. Az Andrássy úti épületet azonban hamarosan tantermekre szabdalták és a műtárgy ismeretlen helyre távozott. A mai Zeneakadémia 1907-es megnyitása után a régi ház új funkciókat kapott – földszintje egy darabig kávéházként hasznosult, később a Képzőművészeti Főiskola költözött a palotába.
Egy szó mint száz, az üvegzongora csak sokkal később, 1925-ben került elő, ki tudja honnan, de feltétlenül Hubay Jenő igazgató jóvoltából, aki szisztematikusan igyekezett összegyűjteni mindent, ami Liszt tárgyi hagyatékából megmaradt és elérhető volt – ha másként nem ment, a saját pénzén. A kollekciót a főiskola harmadik emeletén tette közszemlére. A régi Zeneakadémia épülete és benne a komponista egykori otthonából kialakított Liszt Ferenc Emlékmúzeum 1986-ban nyílt meg ismét, az üvegzongora azóta ott látható. És időnként hallható is, például a Múzeumok Éjszakáján, minden évben, ahol a haladó hagyománynak megfelelően egy-egy akadémista mutatja be az egybegyűlteknek, hogyan szóltak Liszt Ferenc hangszerei. Mesélte el kérésünkre a páratlan műtárgy történetét az emlékhelyet igazgató Domokos Zsuzsanna.
