„Már pitvarban áll a kérő,
Csizmájáról sárt koptatva.
Eridj lyányom üstöllést,
Pántlikát kössed hajadba!”

Vagy: „Éget a nyár tüze,
érik a meggy.
Azt súgod angyalom,
kell néked egy?”

Avagy: „Kertem alján patak vize csordogál,
Az én babám a kis hídnál álldogál.
Fűzfa ága patakpartra lehajlik,
Az én szívem dobogása visszhangzik.”

És még avagy: „Nagy a baj, nagy a baj,
kiöntött a Duna, haj,
átszivárgott partok mentén,
erdők, házak, utak közén.
Nagy a baj, nagy a baj,
kiöntött a Duna, haj.”

Kedves népi rigmusok első szakaszaiból válogattunk – gondolhatja az olvasó – de bizony nem. A négy, találomra kiragadott részlet se nem régi, se nem népi – már ha abból az általánosan elfogadott tételből indulunk ki, hogy az efféle szerzemények szerzője ismeretlen, kukoricafosztáskor vagy a fonóban születtek szép hazánk valamely kies fertályán nyolcvan-száz-százhúsz éve, és a szájhagyomány avagy valamely eltökélt gyűjtő révén őrződtek meg nekünk.

Nos, a hivatkozott versek közül hármat az idén, egyet tavaly vetettek papírra, egyáltalán nem névtelen szerzők. Az elsővel, a Mikor a hold... cíművel Bakonyi Ferencné Torma Ilona örvendeztette meg a műfaj iránt fogékony publikumot, a másodikkal (Érik a meggy) Szuhanics Albert, a harmadikkal (Szerelem) Dombyné Szántó Melánia, az utolsóval pedig (Árvízi dal) Válóczy Szilvia.

Talán nem figyeltünk eléggé, de immár bizonyos: létezik, sőt a maga közegében virágzik a kortárs nép-, vagy népi modorú költészet. Elég csak ránézni a Poet.hu elnevezésű portál kollekciójára.

De mi visz rá bármely költői vénával, de legalábbis ambícióval rendelkező szerzőt, hogy 2013-ban népköltsön? És mit szól a jelenséghez az irodalomtörténész? Megpróbáltunk utánaásni. Jó visszanyúlni a gyökerekhez – összegzett egyszerűen, de világosan a fent hivatkozott, Keszthelyen élő Bakonyiné Ilona. Verseire, mint elmondta, a város közelében, Cserszegtomajon töltött gyerekkori nyarakon szerzett élmények, elsősorban a fabuláló hajlamú nagyapja volt hatással, valamint a népi irodalom mint egész és olyan. A most 66 éves Ilona, aki az egészségügyből ment nyugdíjba, az ötvenes években a Népszabadság szép emlékű gyermekrovatában debütált.

Később letette a pennát, amelyet csak 2004-ben vett fel újra, munkái azóta olvashatók a poet. hu-n. (Eddig) 73 verséhez (amelyeknek egy része nem népies hangulatú), lapzártánkig 6741 olvasó szólt hozzá. Elárulta: verseit „zalai tájszólásban írja és hallja”. Az ugyancsak idézett Szuhanics Albert a hagyományok iránti nosztalgiából nyúl időről időre a népi stílushoz. A folklór örök – vallja. Az 1954-ben született nyomdász költészetére szintén nagyon hatott a táj, ahol él, konkrétabban Debrecen és környéke, az ottani emberek, különös tekintettel a Hortobágyra, de a gyerekkorabeli irodalmi-ének-zenei tananyag is, a tiszta forrás feltétlen tisztelete. Szuhanics, aki Bakonyinéhoz hasonlóan hosszú pauza után, a nyolcvanas évek végén kezdett újra írni, durván harminc népies poémát jegyez; teljes poet.hu-s munkásságát tekintve majdnem 800 írásnál tart.

Tevékenységét eddig csaknem ezren kommentálták a portálon. Az irodalomtörténész szerint a stíl fennmaradása két tényezővel magyarázható. Egyrészt továbbra is él az igény, amiért a líra, és főleg a dalköltészet kitalálódott: az emberi érzelmek, hangulatok kifejezésére és verbalizálására, valamint az egyéni és közösségi együttlét fölötti öröm kifejezésére és a közösség szórakoztatására. Másrészt megjegyzendő: a laikus emberek számára ma sem különül el a népköltészet és a népies műköltészet műfaja.

Császtvay Tünde, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese az „értékes” népzene és az „értéktelen” műzene példájával igyekezett megértetni, mire gondol: a XIX. század második felének, utolsó harmadának cigányozási szokása (pl. Dankó Pista művészete) egészen elterjedt volt, még az arisztokrácia és a művészeti-irodalmi szalonok is szinte kötelező programként várták és fogyasztották a cigány zenét.

Ezt a népies műzenét azonban úgy hallgatták, mint ősi magyar dallamokat, amelyek a magyarságérzetet erősíthetik az emberben. Ez nem valami rosszízű nacionalista érzelmi töltetet jelent, hiszen arisztokraták és igazi világpolgárok (pl. Justh Zsigmond, Jókai Mór, Munkácsy Mihály, sőt Liszt!) is rendszeresen fogyasztották, élvezték, szerették. Ez még akkor is így volt – azaz akkor is népzenének tartották –, ha tudták és ismerték a szerzőjét és szövegíróját – Dankó Pista zenéjének szövegeit pl. jó barátai, Gárdonyi Géza, Szabolcska Mihály, Pósa Lajos stb. írták.

Egy szó mint száz, amiről itt szó van, nem népköltészet. Petőfiből merítkezik szinte mindenki, aki a népköltészetből töltekezett, ez igaz. De ez a műfaj nagyon távol áll a népköltészetet felhasználó vagy a népi költészet jeleseitől: Petőfitől, Aranytól, Tompától, Pósától, Lőwy Árpádtól, a dalköltő József Attilától (libacomb!). A poet.hu-n népköltészet címen tálalt verseknek a befogadó számára esztétikai értéke ritkán van. De a készítők érzelmi töltete és ennek csoportképző ereje vitathatatlan – jegyezte meg, hozzátéve: effajta népies költészet valószínűleg mindig lesz, amíg dalköltészet lesz.

A mélyebb rétegeket is érintő, árnyaltabb megfogalmazású modern „népköltészet” pedig leginkább a rapzenében, a slam poetry műfajában él tovább a városi kultúrában. A falusiban pedig – leegyszerűsödve, csak a rímes formát és rigmust megtartva belőle – a lakodalmas rockban, valamint az idézett dalköltők munkásságában.

Történhet bármi, a folklór örök