Ha csillogó-villogó vitrinekben, szuper módon megvilágított terekben, multimédiás eszközök kíséretében láttam volna nemrégiben a szerencsi cukormúzeumot, bizonyára nem tesz rám olyan mély benyomást, mint így, leharcolva, lepusztultan. A különös hangulat már akkor magával ragad, amikor megérkezünk a régi gyárkapuhoz, és hatalmas lakat van a bejáraton.

Mennénk is tovább, de megakad a szemünk egy telefonszámon: itt lehet jelentkezni a kiállítás megtekintéséhez. Teszünk egy próbát. A telefon túloldalán egy kedves női hang közli, hogy a zempléni múzeumból érkezik egy kolléga, várjunk türelmesen. Kinyitják hát az ipari műemlék jellegű épületet, s odabent azonnal megcsap a régi kultúrházak, nyikorgó székes mozik, lambériás téeszirodák sajátos dohosolajos illata.

A bejáratnál megfakult zászlók, az útbaigazító feliratok cikornyásak, a hetvenes, nyolcvanas évek tipográfiáját idézik. Mintha „lezsírozták” és becsomagolták volna az egész gyűjteményt, s negyedszázada nem nyúltak volna egyetlen tárgyhoz sem. Kiderült: nem is nagyon nyúltak. A gyár centenáriumi ünnepségén, 1989 augusztusában avatták fel a cég százéves történetét bemutató gyűjteményt, majd húsz évvel később, 2008-ban, az üzem bezárásakor a tulajdonos Mátra Cukor Zrt. jelképes egy forintért eladta a nemzetközi hírű üzemtörténeti kiállítás anyagát és a cukorgyűjteményt a szerencsi önkormányzatnak.

Az alsó bemutatóteremben öt földrész ötven országából száztíz gyár nyolcszáz különféle csomagolási mintáit mutatják be, köztük orosz, indiai, finn, osztrák, belga, német, kínai, japán kocka-, süveges-, zacskós és zsákos cukrokat. Külön tárlóban kaptak helyet a magyar cukorgyárak termékei. Ha valaki hajdan ivott a nagymamájánál kakaót vagy teát, könnyen ráismer az utánozhatatlan Bridge márkajelzésű, kártyamotívumos dobozra, ahonnan a pikk, káró, treff és szív alakú édes darabkák előkerültek.

Egy tévén külön kérésre meg lehet nézni a gyár múltját összefoglaló alig negyedórás dokumentumfilmet, amelynek végén másfél perc hosszan szól a gyár végső bezárását jelző kürtszó. Ebbe az alig száz másodpercbe a legérzéketlenebb szív is belefacsarodik: fehér köpenybe öltözött munkások állnak a telep udvarán, szemüket a szeretett – de legalábbis a megélhetésüket addig biztosító – gyárkéményre szegezik, s nem látják a jövőjüket.

A gyűjtemény – amelyet néhány hónapja már a szerencsi Zempléni Múzeum felügyel – nemcsak a cukorkészítés technológiáit, eszközeit és a kész terméket mutatja be, hanem a XIX. és a XX. század munkásainak életébe is enged bepillantást. Jól elválasztható a szocializmus előtti és utáni miliő: előbbit focimeccsek, önkéntestűzoltó- és dalárda-összejövetelek, önképzőköri foglalkozások, szüreti és farsangi mulatságok képei és dokumentumai jellemeznek, utóbbit vándorserlegek, munkaversenymozgalmak oklevelei, testvérvárosi kapcsolatokról szóló híradások.

A gyűjteményt kezelő múzeum egyik munkatársától megtudtuk: arra készülnek, hogy pályázati pénzből felújítják, és a mai kor követelményeinek megfelelően modernizálják ezt a nemzetközi hírű kiállítást. Pedig talán jobb lenne megfontolni, hogy érintetlenül hagyják. Hogy ne csak a tárgyakra, hanem az őket körülvevő világ esetlenségeire is emlékeztessen bennünket.