'Ki kíváncsi egy öreg nőre?'
− Rendezői debütjében az eutanázia kérdéskörét feszegeti. Miért pont erről készített filmet?
− A halál és az eutanázia komoly etikai kérdés, amely a világ minden részén téma, ugyanakkor párbeszéd szinte soha nem alakul ki ezzel kapcsolatban. Szerettem volna ezt a lehetetlen missziót megugrani: ideológiáktól mentesen, de több lehetséges nézőpontból bemutatni a problémát, a kinyilatkoztatás legkisebb gyanúját is elkerülve. Különösen izgalmasnak tartottam ráadásul, hogy a kérdést egy női karakteren keresztül járjam be, mert az olasz filmművészetben erre még nem volt példa. Angolszász és észak-európai filmekben persze már láttunk ilyet. Nem az én műfajom, hogy magamról készítsek filmet, még akkor sem, ha a világ nagy része minden bizonnyal csak egy narcisztikus színésznőnek tart. Ennek a megerősítését vagy megcáfolását meghagyom a biográfusoknak. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy ezt a nőt egy idősebb férfival állítsam szembe. Vitáik így pontosan olyanok voltak, amelyeket én folytattam annak idején az apámmal. Ennél személyesebb nem akartam lenni.
− Az olasz filmes hagyományoktól való eltávolodás miatt választotta Pohárnok Gergelyt operatőrnek?
− Jó lenne, ha rá tudnám vágni erre, hogy: igen! Eredetileg Luca Bigazzit kértem fel, ő az egyik legfoglalkoztatottabb olasz operatőr, sokszor fényképezett engem, nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk. Ő olyan nekem, mintha családtag lenne, így természetes volt, hogy rá gondoltam. Aztán kiderült, hogy egyszerűen nem ér rá, amikor nekünk kellene forgatni. Ekkor voltam bajban: választanom kellett egy operatőrt. Nagyon sok olasz kollégát ajánlottak, de igazából akkor jöttem rá, hogy Gergelyre van szükségem, amikor megnéztem Paolo Sorrentino La partita lenta című rövidfilmjét, amelyet ő fényképezett. Megkerestük őt, elküldtem neki a forgatókönyvet. Szerencsés voltam, mert azt mondta, hogy tetszik neki, és róla azt beszélik, hogy csak olyat filmet vállal el, ami tetszik neki. Nagyon szigorú és precíz művész, elképesztően művelt fiatalember. Korábban dolgozott Olaszországban, így tudta, hogy mivel kell majd szembenéznie.
− Miért, mivel kellett szembenéznie?
− Azzal, hogy totálisan kaotikus környezetben kell majd alkotnia. Egy olyan országban, ahol fogalmunk sincs, hogy egy kormány meddig marad pozícióban. Nincs jövőképünk. Ez a kiábrándultság körülvesz mindannyiunkat. Az ilyen időkben az ember hajlamos elgondolkodni életről-halálról. Alkotótársként fejest kellett ugornia ebbe.
− Nem gondolt arra, hogy magára ossza a főszerepet?
− Dehogynem, csak szembesülnöm kellett azzal, hogy túl öreg vagyok a szerephez. Jasmine Trinca viszont tökéletes volt, mert azon túl, hogy gyönyörű, van valamiféle vibrálás körülötte, és természetes fájdalom tükröződik a szemében. Nagy előny, ha valakinek ezt nem kell eljátszania. Az a tény, hogy színésznő vagyok, ugyanakkor nagyon megkönnyítette a munkámat. Pontosan tudom, hogy egy színésznek két dologra van szüksége: bizalomra és szeretetre. Ha ez a kettő megvan, akkor akár a háztetőről is leugrunk.
− Vagyis azért lett rendező, hogy másokat ugráltasson? Akar még a jövőben színészkedni?
− Színészként másnak az álmát, nézőpontját vagyok kénytelen közvetíteni – persze ennek is megvannak a maga szépségei. Például egy színész sokkal több pénzt keres, mint egy rendező, és sokkal egyszerűbb a dolga. Egyszóval: bolond lennék ezt feladni. Rendezőként nagyon hosszú ideig maradsz együtt a filmmel, a forgatókönyv megírása és az utolsó vágás között évek is eltelhetnek. Csak akkor fogok újra rendezni, ha találok ismét egy olyan témát, amelyet tartok annyira fontosnak, hogy „feláldozzam” magam.
− A filmkészítés melyik részét tartja a legfontosabbnak?
A vágást. Ez az a folyamat, amikor mindent át lehet formálni, utólagos forgatókönyvírásként is felfogható. Drasztikus változtatásokat is meg lehet lépni ilyenkor. Például az, hogy egy jelenet tragikus vagy komikus marad-e, elsősorban a vágáson múlik. De ilyenkor fedezhetünk fel olyan érzékeny részleteket, amelyek fölött addig elsiklottunk. Ugyanakkor nagyon elszomorító is ez a folyamat, hiszen egy pillanatig sem voltam elégedett a látottakkal. Aztán meghívtak Cannes-ba, és amikor elkezdtek nagyon sokan gratulálni, megnyugodtam. De akárhányszor újra kell néznem, visszaesek.
− Hollywoodi karriert is befuthatott volna, mégis inkább Európát választotta. Miért?
− Felfüggesztettem az amerikai karrieremet. Egyszerűen nincs kedvem ott élni, arról nem is beszélve, hogy elmúltam negyven – ki kíváncsi ott egy ilyen öreg nőre? Különben is, hamis filmek készülnek Hollywoodban. A fő probléma velük, hogy túlságosan nagy változásokról szólnak: az őrültből mintapolgár lesz, a depressziósból boldog. Úgy gondolom: a kevesebb néha jóval több.
