Több interjút is készítettem vele telefonon, amit a könyv utolsó fejezetében olvashatsz.

Gizi nyugdíjasok házában él, és éppen abban az időben akarta elcserélni a lakását egy földszintire, amikor a hivatali ügyintézés közben fölakasztotta magát az az asszony, akivel cserélni akart. Laci fia persze vigasztalta, hogy majd kiimádkozzuk abból a lakásból a rossz sugarakat, emlékeket, hatásokat, de még így is nehéz volt átköltöztetni. Ezért gyakrabban beszéltünk telefonon, és küldtem neki egy angyalt, mire azt mondta, hogy megnyugodott.

Gyakran mesélte, hogy a nyugdíjasházban neki mennyire hiányzott a főzés, hogy nincs kinek főzzön, pedig a bentlakóknak legfeljebb csak az egyharmadát érdekli a főzés, azok közül persze, akik legalább mozgóképesek. Azt gondolná az ember, hogy egy asszony utoljára a főzésről mond le. De nem. A kétharmad boldogan viszi a lehegesztett dobozban a készételt, még ünnepnapon is. Ha bemennél a konyhájukba, látnád, hogy a kis rezsók terítőkkel vannak letakarva, hogy még csak kísértésbe se essenek. Kevesen vannak olyanok, akik nemcsak összeeszkábálnak maguknak valamit szingli módra, hanem valóban főznek.

Jó volt, mikor néhányan elkezdtek főzni egymásnak, de ha a folyosóra kimegy, előre fél, hányan fogják megállítani, és mondják, hogy ma mi fáj, és mi az, amit nem tudnak megcsinálni. Azt hiszem, igazad volt, hogy nem jöttél öregek otthonába, mondja nevetve, ámbár ez egy előkelő nyugdíjasház. De ami körülveszi, az időnként terhes. Persze van kedvesség és a szeretet is. Gizike, valami finomat sütöttem, itt a kóstoló! A másik telefonon leszól: Gizike, gyere föl egy feketére. Olyan jó volna elbeszélgetni! Igen, jó volna – de a betegségről szüntelen?

S közben érzi, hogy az ő ereje is egyre kisebb, néha a piacra is úgy vonszolja el magát.

Azt is mondja, hogy főzéskor neki az a legnehezebb, hogy az arányokat már nem érzi úgy, mint régen. Hozzákezdett almás pitét sütni, hát a kisujjában van már minden, arány, mennyiségek. Úgy tűnik, mégis kevés a tészta. Nosza, gyorsan hozzátesz egy kicsit. A végén, mikor összeállította, kiderült, hogy az alma is kevés volt a tölteléknek. Tehát már nem bízik az ember magában.

Aztán hosszan beszélgettünk arról, hogy az öreg szülők, a magányos szinglik látogatását hogy lehetne úgy megoldani, hogy az életük természetes menetéhez igazodjon. Ha a fiatalok, a gyerekek vendégként viselkednek, akkor úgy fogják érezni, hogy a szülőmeglátogatásakor minden problémát ki kell tálalniuk, vagy részletesen be kell számolni, mi történt velük. Ha nincs szoros, intenzív kapcsolat a szülő és gyermek között, a látogatás kötelességgé és unalmassá válhat. És az öregek sokszor nem is merik mondani, önmaguknak sem akarják bevallani, ha úgy érzik, a gyermekeik kényszerből látogatják őket. Szeretetből is, de mégis kényszerből.

Hiszen annyi mindent tesszük szeretetből és kényszerből. Melyik szülő imád a gyermeke feladataival foglalkozni? De mégis megteszi. Melyik szülő szeret korábban fölkelni, hogy reggelit készítsen, de mégis megteszi. A dolgok nem egyszerűek és egyértelműek. Nehezemre esik, de mégis, nem üres gyomorral engedem el őket, és nem úgy, hogy pénzt adok, hogy vegyetek magatoknak egy kakaós tekercset vagy túrós táskát, teát. Mert akkor hiányzik, elvész az együttlét, a gondoskodás. Az, hogy modellt nyújtsak, maradandó élményt, hogy majd a saját gyermekeit is így tudja nevelni.

POLCZ ALAINE

1922-2007

„Ezt a szakácskönyvet azoknak írom, akik így vagy úgy, de egyedül élnek, egyedül főznek, egyedül étkeznek” – ígérte 2002-ben Mészöly Miklós özvegye. A tanatológiával (a haldoklás tudományával) foglalkozó írónő alapította a hazai Hospice szolgálatot, legismertebb regénye az Asszony a fronton. A fenti részlet Életszakácskönyv –szingliknek című kötetéből való, megjelent a Kalligram kiadónál.