Miről bizonyította be a működés eddigi egy éve, hogy ebben vagy abban jól/rosszul döntöttek?

Amit most a szemközti buszmegállóból elsőre látunk, az három egymás fölött sorakozó, tetszetős fehér kocka. Olyanok, mintha felnagyított makettek lennének. Nagyobbrészt uniós pénzből felhúzott egyetemi épületek, ami az építészeti álmoskönyv szerint általában magas színvonalat jelez, de megrázó formai izgalmak nélkül. Ez nem valami fanyalgás részemről, arra akarok csak utalni, hogy az elmúlt években észrevétlenül kialakult az ehhez hasonló középületeknek valami sztenderdje. Nevezzük ezt jobb híján most EU-kompatibilis, konzervatív modernizmusnak. (EU-kompatibilis, mert nemcsak a finanszírozás forrásai származnak Nyugatról, de a jól bejáratott és a funkciók Bauhausbázisú uralmára hagyatkozó minimalizmus is. Ami annyiban konzervatív már, hogy az emlegetett utolsó tíz év friss tradíciójaként illeszkedik a funkcionalista európai átlaghoz.)

Másrészt viszont ez a formailag fékezett habzás valami reálisat tükröz: mi ugyan elsőre csak a felnagyított, tetszetős makett kockákat látjuk, de itt egyáltalán nem arról volt szó, hogy a tervezők álmodhattak, hanem arról, hogy a megrendelők (s az általuk képviselt funkciók) és az építészek működőképes kompromisszumra jutottak. Itt ugyanis nem burkolatról meg a látványosan megbolondított vonalkódos ablakkiosztásról van elsősorban szó, hanem állatokról emberekre terjedő vírusokról, szervöregedési, stressz- és gyulladáskutatásokról, a „mesterséges megtermékenyítés sikerességét befolyásoló tápoldatmarkerek” vizsgálatáról, laborokról és állatházi klímákról. És ha ez ma Magyarországon így néz ki, akkor nem kell különösebben keseregnünk. Az sem látható, hogy a Szentágothai kutatóközpont egyik tömbjét megújuló energiából termelt távhővel, a másikat talajszondás földhővel fűtik, a harmadikra pedig olyan dupla rétegű homlokzat került, amely a napenergiát hasznosítja. (Az első év alatt kiderült: a hétezer négyzetméteres objektum fenntartásakor az előzetesen tervezett évi 220 millióból negyvenet lehet megtakarítani.)

És akkor, innen nézve, újra más lesz az együttes fekvése. Ami egyébként tényleg kivételes, mivel az egyetemi negyed felső szélén épült meg, szemben a szívcentrummal és a Pécsen csak Négyszáz ágyasként emlegetett, éppen felújítás alatt álló klinika óriástömbjével. Utóbbi robusztusan súlyos téglatest, szinte ráül a környékre. Ott, ahol az egyetemi negyed fokozatosan elfogy a családi házak lankái között, a Szentágothai egymás fölött lépcsőző tömbjei ezzel a hófehér alumíniumburkolattal határozottan valami könnyed és megnyugtató hűvösséget telepítettek ide. Könnyedség, józan felvilágosultság, de még nem játékosság – tehát nagy-

jából olyan, ahogy ezt ma egy egyetemi kutatóközponttól elvárják. Még pontosabban: nem mindentől függetlenül csinos, megjelenése szinkronban van az intézmény rendkívül összetett feladatszövevényével is. A három látszólag egyforma rész belülről még csak nem is hasonló, a szögletességet rögtön a főépület mögött megtöri egy gömbölyded kristály- vagy kavicsforma (benne előadóterem). Maga az épület – a hardver – itt olcsó, hiszen a költségvetés nagyobb részét – a kívülről nem látható szoftverre – a műszaki és kutatói felszerelésekre kellett fordítani. Így a sorba helyezett tömbök hasonlóságát csak finoman, a kerete-

zésekkel és feljebb (a kevesebb fényt igénylő laborépületeken) keskeny, de látványos sliccelésekkel oldották meg. És még valami: főtervezőként a pécsi nagyhatalom, a Bachmann & Bachmann Építésziroda fut (Bachmann Zoltán és fia, Bachmann Bálint), de mellette még rengeteg fiatal és kevésbé fiatal is kivette a részét a munkából: Hutter Ákostól Borsos Ágnesen át Szösz Ágnesig. Ebben az igazán kortárs tervezésben részt vettek a pécsi mesteriskolások is, sőt a fenntartható technológiáival a science building olyan kísérleti terep lett, amelynek konkrét eredményei még meg sem épült épületekben hasznosulnak majd.

A Szentágothai János Kutatóközpont épületei
Pécs

Már az építészeti álmoskönyv is magas színvonalat jelzett