Volt egyszer egy Goldberger
A földszinti, boltíves terekben az ember szinte még látja az egykori műhelyt, a kékfestő küpákat, de most a múzeum kellemes, dizájnos közösségi termeit alakították ki benne. Ebből a házból fejlődött ki aztán a környékbeli háztömböt elfoglaló textilbirodalom, a Goldberger Textilművek, amelyet 1992 és 1997 között sikerült teljesen elherdálni. Kétszáz év tudását, hagyományát, fejlesztéseit alig öt év alatt annyira tönkretenni, hogy szinte a múzeumba is alig tudtak valamit megmenteni a tárgyakból.
Szívszorító a kiállítás végén megállás nélkül forgó dokumentumfilm, a Goldberger variációk, amelyben az egykori tulajdonosok leszármazottja, Goldberger Friderika egy kis fényképezőgéppel még egyszer, utoljára végigjárja az üzem területét egy filmes stábbal, és rögzíti a megállíthatatlan pusztulást. Beszélnek az utolsó munkásokkal, akik maguk sem értik, mi történik itt. Hogy miért hordják el például a vadonatúj, még zsírpapírba csomagolt gépeket a MÉH-telepre? Próbálják megmagyarázni maguknak is, hogy ez a gazdaság törvényszerűsége, hogy most a kishalak eszik a nagyhalat, mert a nagy, az állami fenntarthatatlan, gazdaságtalan. Mondják, és maguk sem hiszik.
Napokig dolgozott bennem ez a tragikus film. De hogy amit láttam, tragédiának éljem meg, ahhoz kellett ez a remek kiállítás, amely oly szépen meséli el, kétszáz év milyen erőfeszítései, eredményei vesztek kárba. Majdnem a múzeum is kárba ment egyébként, hiszen a múzeumot fenntartó Textilmúzeum Alapítvány képtelen volt már működtetni. A megszűnés előtt felajánlották Óbudának, nem venné-e át, s az önkormányzat szerencsére igent mondott. Így történt, hogy az országos gyűjtőkörű textilmúzeum (visszaminősítve) betagozódott a lokális Óbudai Múzeumba, s mint annak fíliáléja újult meg, hatvanmilliós Alfa- és több mint ötvenmilliós önkormányzati támogatásból. A kiállítás, amely benne létesült, viszont országos színvonalú: terei, tartalma, logója, dizájnja XXI. századi módon van kitalálva.
A történet természetesen a kékfestéssel és azzal a három küpával (áztatókáddal) indul – mint egy igazi mese –, amellyel a Goldbergerek hihetetlen karrierjüket kezdték. Ezeket sematikus másolatban meg is jelenítik a kiállításon, s lépésről lépésre végigvezetnek a kékfestés mozzanatain. A mai követelményeknek megfelelően pedig itt is, mint minden teremben találunk olyan lehetőséget, amely aktivitásra készteti a látogatót. Itt például kéknyomó mintázatokat lehet pecsételni vagy felpróbálni a kék szövetből készült ruhadarabokat.
A családtörténet, a gyártörténet és a technikatörténet párhuzamosan halad. Minden új nemzedék egy-egy lépés a gyár történetében, s minden ilyen lépés új technikák megjelenését hozza. Az alapító Goldberger Ferenc után Sámuel a manufaktúrából gyárat szervez, s egyúttal feladja a gyártással párhuzamosan vitt nagykereskedelmi tevékenységet (a Belvárosban, a Sas utca 27.-ben működtettek nagykereskedést sokáig). A kékfestést gépesíti az úgynevezett perrotin technika, és megjelenik az olajnyomás, amellyel már sokszínű tarka szöveteket lehetett előállítani. A gyár 1840-ben 200 ezer, 1857-ben már 950 ezer méter nyomott, festett anyagot termel, bár még nem saját szövetből. Az óbudai üzembe 1857-ben maga a király is ellátogat, a család pedig 1867-ben nemességet kap „budai” előnévvel (egyébként a Goldberger nevet még korábban az óbudai Aranyhegy után vették fel).
Goldberger Bertold idején, a XIX. század végén továbbfejlesztik a többszínnyomás technikáját, majd a gyár Goldberger Leó alatt, 1913 és 1945 között eléri fénykorát: 1936-ban a termelés már meghaladta a 26,7 millió métert, és több mint ezer munkás dolgozott a két hatalmas Goldberger-gyárban, az óbudaiban és (1923-tól) a kelenföldiben. Az 1920-as évektől a pamutnyomás mellett a szövet és fonal előállítását is fő tevékenységeik közé veszik, s ezzel vertikális üzemmé, vagyis az iparág teljes vertikumát átfogó céggé válnak. E korszakban jelenik meg új technikaként a filmnyomás, saját fejlesztésű szöveteik közül pedig világhírű lesz a Parisette nevű műselyem anyaguk. Polgárasszonyok, arisztokraták, művésznők viselik a belőle készült, nagyvilágias ruhadarabokat – a kiállításban Bodó Ica művésznő pongyolája illusztrálja ezt. Népszerűek voltak a többi Goldberger-textilek is (nevük általában „Gold” szóval kezdődött: Goldani, Goldstar, Goldirol), melyeket mintakollekciókon tapinthatunk meg. Csoda, hogy ezekből megmaradt néhány tabló és mintakönyv, a rendszerváltáskor ugyanis ezek többségét is kihajigálták.
A két háború között Goldbergerék negyvenegy országba exportálták termékeiket. Óriási sikereket arattak a világkiállításokon és a korabeli BNV-ken, melyeknek jellegzetes, bauhausos pavilonjait meg is idézik itt a tárlaton, díszletként visszaépítve, belsejében felnagyított korabeli, nyúlánk testű divathölgyek ábrázolásaival és hanginstallációval. Itt jegyezzük meg, hogy a kiállítás látványa Révész Nándor és a Narmer Építészeti Stúdió közös munkája, a koncepció pedig Népessy Noémi és munkatársai elképzelése.
A fényes korszak egy külön kis teremmel ér véget: Goldberger Leó tragikus halálára emlékezve, aki Mauthausenben hunyt el 1945. május 5-én, amikor már felszabadították az amerikaiak. A hosszú éhezés után, állítólag egy kocka vajtól.
A koalíciós időkben fia, Antal vezette tovább a gyárat, majd az államosítás, 1948. március 16. után az Edelstein Miksáról Ekés Mihályra magyarosított egyik tervezőmérnök lett a gyár igazgatója. A szocialista keretek között továbbfejlesztett gyár 1965-ben érte el a termelési csúcsot, nevezetesen 59,3 millió métert, miközben több mint 6200 embert foglalkoztatott.
Ezek az idők az eddigiektől eltérő kiállítási koncepcióval jelennek meg: egész falas fotókban titokszekrényeket nyithatunk ki, s ezekben jelennek meg a meglepetéstárgyak: például az a Zsolnay-váza, amelyet a gyár az 1970-es Pécsi Ipari Vásáron nyert az évtized anyagának nevezett „nylprint” nevű gyártmányért (az otthonkák anyagáért), vagy egy másik ajtó mögül előbukkan egy „Izolda” krepphatású pamutanyagból készült ing 1984-ből. Egy pillanattal a tönkremenetel előtt, 1989-ben már az addig COCOM-listán lévő CAD/CAM számítógépvezérelt tervezőrendszer is megérkezett, ezt látjuk az utolsó képeken: a legutolsón 1991-ben egy tervező már IBM-komputeren tervezi a szövetminták egyikét.
A szomorú véget aztán a film meséli el. A kiállításépítés azonban még nem ért teljesen véget, az Óbudai Múzeumban továbbra is várják a Goldberger-emlékekkel, -kelmékkel rendelkezőket.
