Népgyűlés a tanteremben
A budapesti Katona József Színház először játszik osztályteremben. Bemutatójukat ma délután a budapesti Eötvös gimnáziumban tartják és viszik majd a belvárostól távolabbi gimnáziumba is.
Az Eötvösben néztük a hétfői fotóspróbát. A tizenkettedikesek először kissé zavartan üldögéltek, majd egyre bátrabban hagyták, hogy bevonják őket a sztoriba a színészek, részesei legyenek a produkciónak. Bátran mondtak véleményt és kellő nyomatékkal kampányoltak igazukért.
A darab Robert Merle 1970-ben írt regénye nyomán készült, az 1968-as párizsi diáklázadások aktív és passzív résztvevőinek életéről, politikai és morális beállítottságáról ad képet, de jól adaptálható a jelenkorra, diákproblémákra és felelősségvállalásra. Olyan kérdések kerülnek elő, mint a bevándorlók helyzete, a családi háttértől vagy ösztöndíjtól függő megélhetés, a tanulmányok befejezésének fontossága.
Az előadás előtt a színművészetis rendezőhallgató Kovács D. Dániel deklarálta, ez még nem a premier, bár már kipróbálták a sztorit más diákok előtt. Az előadásban sok az improvizációs lehetőség, élnek is vele a színészek, Borbély Alexandra, Dankó István, Kovács Lehel, Ötvös András és Pálmai Anna. A padsorok között (néha azok tetején) rohangásztak, udvaroltak, palacsintát faltak, megafonba ordítottak, malacálarcot húztak, a tanári asztalon csókolóztak. Mindvégig jogaikat-lehetőségeiket latolgatták, és a kirekesztés ellen harcoltak.
Bár végig az Eötvös-diákokhoz beszéltek a színészek, hirtelen fordult interaktivitásba az előadás. A gyerekek nem mertek reagálni arra a kérdésre: mi változzon az érettségiben, a tananyagban, kiről tanulnának szívesen? Addig kellett nógatni őket, amíg be nem dobták Rejtő Jenő nevét. És hogy mennyire érdekli őket a kortárs irodalom, arról az előadás utáni beszélgetésen szóltak a legtöbbet. Nincs idő a gimnáziumi irodalomórán a második világháború utáni időszakra, maximum a társadalomismeret órán jön néha-néha szóba. Pedig ez az a korszak, ami igazán meghatározza a mindennapjaikat – mondták. Aztán sorolták, még mi mindenről lenne jó tanulni, közgazdasági alapismeretekről, amely a napi praktikus dolgokat segíti, az informatikán sem ártana frissíteni, mert kissé elavult. Néhány éve ugyanis flopit kért tőlük a tanár, amit már akkor se használt senki, és beszerezni sem volt könnyű. Lehet, hogy öt évfolyamosra kellene bővíteni a gimnáziumot – ötletelt egy lány –, az utolsó évben megtanulhatnák az élethez, a felnőttléthez szükséges gyakorlati dolgokat.
A demokrácia jegyében szavazásra, vitára kérték a színészek a diákokat.
Arról egyeztettek először együtt, majd csoportokra bontva, hogyan szólaljanak fel a darabbéli fiatalok az őket ért igazságtalanságok ellen. A radikálisabb épületfoglalásos, de nem romboló sztrájkkal vagy a kompromisszumosabb, tárgyalásos módszerrel. Az utóbbit többen választották, és azt mérlegelték: választott „fegyverükkel” mit tudnak majd elérni, és mi benne a kockázatos. Mindkét csapat szónokot is választott, akik a közös fellépésen egyezkedtek.
A radikálisabb épületfoglalók az avítt, elévült alaptantervet fogalmazták volna újra. Társadalmi liberalizációt, a bevándorlók támogatását, egyenlőséget és egyenlő képzési lehetőséget követeltek. A sok elméleti tantárgy helyett több gyakorlatit akartak, hiszen ezek százszor jobban használ hatók a hétköznapokban. Kompromisszumot nem akartak kötni, az épületelfoglalást jelképes túszejtő akcióként élték meg. A tárgyaló csoport szándékai nem különböztek ezektől. Meggyőződésük: házfoglalással nem jut el az üzenet, viszont komolyabban veszik őket, ha nem erőszakosak. A média sem tünteti fel őket negatív színben, ha érveket hoznak, viszont aktív érdeklődést válthatnak ki, ha együtt, agresszivitás nélkül állnak ki tárgyalni.
A két csapat jóval könnyebben egyezett meg, mint amire számítottunk. Megállapodtak abban, kiharcolják, hogy tárgyalópartnerként kezeljék őket, és meghívják egy kávéra a miniszterelnököt, azaz „magasabb hatalmi szintre” viszik a kérdést.
Az Eötvös-diákok még sosem voltak tantermi előadáson, de élvezték, a színészek improvizációját éppúgy, mint az interaktivitás lehetőségét. Az osztály agresszív–kompromisszumkereső megosztása egyáltalán nem volt meglepő, állították, mindez emlékeztetett a szalagavató táncok egyeztetésére egy osztálykiránduláson. De az eredmény ott is kompromisszumos megoldással zárult, akárcsak az előadás kapcsán.
