Gőg és hűség
És pont jól tették. Csányi János a rendező, fekete a díszlet, vetített fehérségek a fekete vásznon, fehér ruhában jönnek be a szereplők, megállnak a kottaállványaik mögött, és elkezdik. Végtelenül idegen ez a zene az Operában, annak ellenére, hogy Brittent viszonylag sokat játszottak már. Akkor is idegen volt, tökéletesen mást kap az ember, mint amit az operától várni szokott, se szép dallamokról, se a pillanat kitágításáról, az érzés áriává változtatásáról nincs szó. Zenével mesélik el Lukrécia történetét, akit megerőszakolt az utolsó római király. Az asszony megölte magát, és a történet itt ér véget, nem a köztársaság kikiáltásával. Kisemberek a történelemben, alakítják, de nem örülnek neki, ők csak a szörnyűséget érzik, amelyet elkövetnek ellenük. Nem cselekszünk, csak vagyunk, de a puszta létezés is provokáció a hatalom vagy a világ számára.
Nem kell ennél nagyobb ügyet kavarni ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a születésnapos komponistához, benne van operáinak alapgondolata, benne van operaszerzői gyakorlatiassága, arra a társulatra komponált, ami rendelkezésre állt. Tudott nagyot, de azt mások is tudtak, tudott ennyire kicsit, amit csak elő kell adni. Most elő is adják, nem tudom, hogy Csiki Gábor, akit én többnyire a kórusban szoktam látni, mindig ennyire oldott-e, ha szólószerepet kap, vagy ez Csányi János munkája, és azt sem tudom, hogy a női kart éneklő Wierdl Eszter miért van ennyire eltűnve, amikor most is jó. Persze a legjobb Britten, ezek a furcsa egyenlőtlenségek, hogy megy a zene, olyan egyenletesen, mintha valóban színdarab volna, és akkor hirtelen megjönnek az ihletett pillanatok, és fellángol Britten színpadi érzéke, amely megmondja neki, mennyit bír a közönség, mi unalmas és mi hipnotikus. Ciripelnek a tücskök, vissza-visszatér a hárfán a motívum, és várja az ember, örül neki, beleborzong a várakozásba és a beteljesülésbe. Édesanyja valaha azt akarta, hogy Britten legyen a negyedik B betűs Bach, Beethoven és Brahms mellett. Boldog bületésnapot, Benjamin Britten.
Britten a kampányban
Nincs semmi okunk rá, hogy közelebb érezzük magunkhoz a kétszáz éveseket a százéveseknél, de ez a helyzet.
Verdi és Wagner számára teljesen mellékes a bicentenárium, nem ezért játsszák őket. Brittent viszont nem játsszák, ha mégis, akkor nem szeretik, nem úgy hallgatják, eleve inkább nézik, mint hallgatják az operáit.
Inkább a rendezők szeretik, nem a muzsikusok. Különös, mert Brittent életében is klasszikusnak tartották, az angol zene végre megérkezett zsenijének. A War Requiemről már akkor megírták, hogy a XX. század egyik legfontosabb darabja, amikor még be sem mutatták. Az új operákat gyorsan átvették a világ színházai, ő meg utazott a bemutatókra, Pesten is járt. Ennek ellenére Britten tartja nálam a rekordot, amikor háromszor egymás után bérletszünetben játszották az Albert Herringet, akkor számoltam a legkevesebb embert az Operaház nézőterén: nyolcan voltunk a földszinten. A centenárium most beindította a kampányprogramokat, a Rózsavölgyiben életrajzi dráma, a MüPában a War Requiem, az Operaházban bemutató. Ha most sem lesz áttörés, akkor nincs más magyarázat: tényleg nem szeretjük Britten zenéjét.
