– Lehet érezni egy készülő dalból, hogy sikeres lesz? Hogy egy ország, majd generációk dúdolják majd?

– Az első két vagy négy taktus a döntő. A dal morzsája. Ott mindig éreznem kell, hogy valamit elkaptam, mert ha nem, akkor nem is tudom folytatni. Ez a munkának az a része, amit akár ihletnek is nevezhetünk, és viszonylag gyorsan véget ér. Utána jön a kidolgozás, az aprólékos munka, amiről sokszor nem is tudom, hogy mikor és mi lesz a vége. De igen, többnyire érzem, ha valamit eltaláltam. Ha valami megszólal. Ha meg nem érezném, akkor a szűk kör, a szakma vagy a filmes stáb úgyis jelzi, hogy hol tartok. De ez csak az elmélet. Minden dalomnak külön története van.

– Akkor meséljen el egyet.

– Melyiket szeretné?

– Legyen, mondjuk, a Nagy utazás.

– Hát annak több története is van! Mert ott kétszer is lehetett érezni. Először ’88-ban a Vígszínházban, amikor Vargas Llosa regényéből, a Pantaleón és a hölgyvendégekből készítettünk zenés darabot. Ennek egyik betétdala volt a Brazília. A szótagszám stimmel, próbálja csak ki. Eszenyi Enikő adta elő, brazil kurtizánként a honvágyról énekelt. A bossa nova pedig a latin világot idézte. A dalt annyira megszerették a színházban, hogy egymásnak másolták át kazettára. Csakhogy a darab harminc előadás után megbukott, és vele együtt elsüllyedtek a Bereményivel írt dalaink is.

– Hogy lett ebből a hatvanas évek Magyarországa?

– Egy kis kanyarral. Koltai Róbert ’93-ban kért fel első filmje zenéjének megírására. Majd, mielőtt elkezdődött volna a forgatás, arra kért, hogy írjam meg a főcímdalt. Magyaráztam neki, hogy majd akkor írom, ha leforgatta a filmet, ha már látom a képet, ami alatt megszólal a zene. Hiszen oly sok minden befolyásolja egy filmzene megszületését. De ő csak mondta-mondta, hogy neki az mennyire segítene. Egyik nap támasztottam a falat a gyártási szobában, s akkor belém villant – ez volt az igazi ihlet! – ez a dallam. Hogy az ide mennyire jó lesz! Racionálisan is meg lehetne indokolni persze, hiszen a hatvanas években Európában is nagy divat volt a bossa nova. Ez a tánczenés hangulat.

A hatvanéves születésnap olyan, mint egy családi ebéd – kihagyhatatlan

– És akkor Pressernek már csak fel kellett énekelnie, nem?

– Hát nem egészen. Kicsit átírtam a dalt, majd szóltam Bereményi Gézának, aki már olvasta a forgatókönyvet, hogy írja át a szövegét, majd felénekeltem egy kazettára. Aztán ezt a nem túl minőségi demót kezdték el terjeszteni a filmesek maguk között. Rajongtak a dalért. Vagyis már tudtam, hogy jó úton járunk. Viszont a dalt eleinte női hangra képzeltem el, nyilván mert a darabban nő adta elő. Így felkértük Malek Andreát, aki remekül fel is énekelte, és egyáltalán nem ő tehetett róla, de a dal nem úgy és nem oda szólt, ahová szerettük volna. Míg az Ascher fel nem vetette, hogy de hát a Sose halunk meg férfitörténet, egy nagybácsi és unokaöccse kalandjai, ezt nem énekelheti más, csak férfi. Akkor nekem eszembe jutott Somló, de ő nem tudta elvállalni. És ekkor dobta be a film hangmérnöke, hogy mi lenne, ha Picinek szólnánk. Ami azért is érdekes, mert ő addig nem énekelte más számait. Hiszen zeneszerzőként írt magának eleget.

– De amikor elvállalta...

– Hát, amikor elkezdte énekelni a stúdióban, hogy Fáradtnak tűnsz..., akkor mindenki érezte, hogy most van a helyén a dal. Talán ez az őrületes siker adta meg neki a kezdőlökést a szólókarrierje elkezdéséhez.

– És ez csak egyetlen dal a harminc lemezről!

– Bizony. Azért is meséltem el ennyire részletesen, hogy érezze, mennyi minden kell ahhoz, hogy dallam, szöveg és előadója találkozzon. És hogy az egész a megfelelő helyen hangozzon el.

– Mostanság minden kerek az életében. Ilyenkor visszanéz?

– Alapvetően nem szoktam. A jubileum erre nem ösztönöz, bár a formák nagyon fontosak az életemben. Azok tartanak össze. A hatvanadikra most valahogy úgy gondolok, mint egy nagy szombati családi ebédre. Ami kihagyhatatlan. Leltárt viszont nem készítettem. A visszanézésre sokkal jobb alkalmat adott, amikor néhány éve elindítottuk időrendben és műfaj szerint az addigi életművem összkiadását.

– Milyen érzés volt?

– Több szempontból is furcsa. Muszáj volt meghallgatnom a húsz-harminc évvel ezelőtti felvételeimet. Néha azért csodálkoztam, mert valamivel kapcsolatban jobbra emlékeztem, más darabok esetében pedig azon lepődtem meg, hogy nem csupán vállalhatók, de jók és élnek ma is. Most viszont az a dilemma, hogy miként tudom majd mindezt, a több mint harminc lemez anyagát, három órában megmutatni az Arénában. A színészdalokat, a dzsesszt, a musicaleket, a filmzenét, a Jazz+Azt. Hogy a legismertebb dalaim is megszólaljanak, de a különleges zenei csemegék se maradjanak ki. Mert ha csak a legnépszerűbb munkáimból adnék ízelítőt, akkor is legalább három estét töltene ki. Vagyis nem lehet ott minden. De mindent szeretek, ami ott lesz. Ez az este a munkáim esszenciája, és tudom, rajtam múlik, a szerkesztésen, hogy egy nagy ívű koncert legyen.

– Írókkal együtt lép fel mostanában. Hogyan jött az irodalmi kirándulás ötlete?

– Az év java része most tényleg a Szó és Zenéről szólt, ahol Závada-, Parti Nagy-, Spiró- és Esterházy-szövegekre zenélünk, miután ők olvastak. A kirándulás Esterházyval indult még a Hrabal könyve környékén. A regényben Charlie Parker meg akarja tanítani az Úristent szaxofonozni, ám ő sajnos botfülű és tehetségtelen. Nos, akkor én voltam a tehetségtelenül tülkölő Úristen, de én alakítottam Charlie Parkert is a Szó és szaxofon című játékban. Aztán rákaptam valahogy az ízére. Mert ez maga a dzsessz. A szövegből, a felolvasó tempójából, hangjából, stílusából kiindulva kezdünk el szabadon zenélni. Úgy, hogy az est előtt csak egyeztetünk a zenésztársaimmal, és hagyjuk, hogy a jó szövegek inspiráljanak, elvigyenek bennünket valamerre. Aztán az egész formailag összeáll, minden alkalommal máshogy, másmilyenné.

– És bejött.

– Én bíztam benne. Mert ha van közönség, van siker. Persze köszönhető ez annak is, hogy a jelenlegi berendezkedés nem nagyon engedi ezeket az írókat máshol megszólalni. A közszolgálati tévé például tudomást sem vesz róluk. A kivételes pillanatot az írók is élvezik, és én is, mert végig frissnek és spontánnak kell maradnom, s ez az izgalom a közönségre is átragad. De képzelje csak el, milyen fantasztikus lenne, ha felvételek maradtak volna fönn Karinthy, Kosztolányi, Babits vagy Móricz fellépéseiről. Most itt a lehetőség a nagy kortársaink estjeit megnézni.

– A végére maradjon a legnehezebb. Meg tudná tanítani az Úristent szaxofonozni?

– Hát ha felkérne rá, boldogan!