Szálinger Caesar kalózkalandjáról írt darabjából nehéz kideríteni, mit is keres vagy talál a történelemben. A történet egyik rétege politikai tanmese, másik szerelmi horror. A cím az előbbit hangsúlyozza. Caesar és az őt foglyul ejtő, majd szellemi kiválóságai okán utódául kinéző kalózvezér között elvi a vita a köztársaság értelmezéséről, bár a lényegben egyetértenek. A kalózvezér utópista szocialista, kommunisztikus elveket vall, szerinte birodalmában mindenki egyenlő. Egyszerű logikával vezeti le a demokráciából a diktatúrát: mindent az csináljon, aki legjobban ért hozzá. Aki tehát mindenhez a legjobban ért, az intézzen mindent. Caesar pragmatikus politikusként ehhez tartja magát: ha egyszer mindenhez ő ért a legjobban.

Az már kevésbé világos, hogyan kapcsolódik ehhez a cselekmény, akár a politikai, akár a szerelmi rémtörténet. Az ifjú politikus csapdát állít a kalózoknak, és mindet megöleti, azokat pedig, akikkel közelebbi kapcsolatba került, különös kegyetlenséggel feszítteti keresztre, hogy aztán – kegyelemből – személyesen végezzen velük. De közben tőle függetlenül lezajlik egy szerelmi-féltékenységi dráma is, amely ugyancsak véres leszámolásba torkollik. Az érdekektől vezérelt cselekedetek körül primitív szenvedélyek kavarognak. Kapcsolatuk sokszor csöppet sem világos.

Kivéve, amikor nagyon is. A vén dajka szerelmi ellenszolgáltatások fejében segíti hozzá a kalóztanya szakácsát a találkákhoz a vezér lányával. A szexualitással frissiben ismerkedő ifjú hölgyet viszont csakis a nyers szenvedély vezeti. E sztoriban aztán szinte minden előfordul, ami e tárgyban a világirodalomból előcitálható: leselkedés, hallgatózás, félreértés, sejtetés, ármány, lelepleződés, bosszú. Hogy mindez parodisztikus csúfolódás vagy tisztelgő megidézése a közkeletű toposzoknak? Döntse el a néző. Vagy a rendező. Ez utóbbiból kettő is dolgozott a zalaegerszegi előadáson. De Babarczi László és Sztarenki Pál együtt sem jutott dűlőre a darab alapvető kérdéseiben, vagy döntéseik nem látszanak a színpadon.

A színészek különösebb egyénítés, markáns különlegesség nélkül hozzák a figurák első jelentését. A felszínt. Nem stilizálnak. Úgy tesznek, mintha egy szokványos, realisztikus drámát adnának elő. Farkas Ignác kalózvezére erőtől, szenvedélytől duzzadó, paradox utópista, Ecsedi Erzsébet dajkája remekül megformált érzéki jólélek. Vékes Csaba Caesarja csak annyiban más, amennyiben ez a hideg-rideg intellektus szükségképpen kirí környezetéből. Ez a játékmód, stílus kisiklatja Szálinger darabját. Kidomborítja, ami a régi dramaturgia szerint képtelenségnek látszik benne, s elfedi mindazt, ami posztmodern értéknek mutatkozhatna.

A külsőségek kötelező módon jelzik az anakronizmust. Mészáros Tibor díszlete archaikus világnak mutatja a kalózszigetet, Cselényi Nóra bőrruhái is régi korokra utalnak. Caesar és útitársa azonban világos öltönyt visel, a tóga csak hatalmi jelképként tűnik fel. A kalózvezér ósdi írógépen pötyögteti iratait. Csupa nyilvánvaló célzás arra, ne felejtsük, nekünk, sőt rólunk szól a mese. Csak éppen a találat kevés.

Szálinger Balázs: Köztársaság
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

Az ifjú Caesar (Vékes Csaba) egyszerű logikával vezeti le a diktatúrát a demokráciából