Az irodalom X-faktora
A Kultúrpart tudósított arról, Olaszországban elkezdődött a világ első irodalmi tehetségkutatója. Az olasz köztévében (RAI) Masterpiece (Mestermű) címmel fut a literatúra X-faktora: ötezer kézirat, több mint hatszázezer oldal elolvasása után 70 írójelölt maradt talpon. Adásonként 12 versenyző mérkőzik meg a fődíjért: a háromtagú zsűri által dajkált mesterművet a rangos Bompiani kiadó dobja majd piacra 100 ezer (!) példányban.
És még azt sem mondhatom, hogy mindez igénytelen. A díszlet tetszetős, a főcím hangulatos, a jelölteket profi kisfilmek mutatják be. S van itt mindenki a börtönviselt férfitól a mozgássérültig, a banktisztviselőtől a háziasszonyig. A jelöltek fel is olvasnak, majd feladatokat oldanak meg, s mint minden valóságshow-ban, várják a nézők szavazatait. A legszebb része a műsornak az úgynevezett „gyóntatófülke”, ahol az íróaspiránsok aggályaikról, szorongásaikról vallanak.
A végén még jó műsor is kerekedhet belőle, csak éppen semmi köze nem lesz az irodalomhoz. Ahogy az olvasáshoz sem nagyon volt köze a Nagy Könyvnek (ha még emlékszik a magyar tévében is lefutott műsorra e sorok olvasója). Tartós olvasókat, vagyis olyanokat, akik nem csak a pillanat hevében döntenek a könyv mellett, nagyon nehéz a valóságshow-k világában toborozni. Arról nem is beszélve, hogy a művészetnek sosem volt köze a versenyhelyzethez.
Nádast nem fogja tíz szavazattal megelőzni Krasznahorkai, akármit vonyítana is az olasz Lilu az utolsó, mindent eldöntő percekben. Pedig szép kis párbaj lenne, ha most belegondolok. Inkább a győztest sajnálom jó előre, akit úgy vernek át, hogy nem is tud róla. Úgy szakad rá elviselhetetlen mértékű népszerűség és a vele járó nyomás, hogy még íróvá sem válhatott. (Bár az is lehet, hogy csak jó nevű szerző szeretne lenni, de hát az egészen más kávéház.) Különben is jól mondja Bodor Ádám, hogy a siker bokszolóknak való. Üssék hát ki egymást, ha tudják.
Ilyenkor talán mégiscsak jó kis országban élni. Mert könnyen lehet, hogy a hazai kertévék még gondolatban sem játszanak majd el azzal, hogy megvegyék a licencet. Túl szűk piacnak rontanák el egy életre az olvasás élményét. Pedig ha valahol sikerülne fellelni egy őrült válogatáson Alekosz írói énjét, talán százezrek tapadnának a képernyőre. S ha még énekelne is hozzá! Az olvasó, ahogy manapság egy plakát is kérdezi, lassan csodabogárnak számít.
Úgy olvas, hogy a tévé már valamirevaló írót sem mutat, nem eléggé fotogén neki, kádnyi húslevesbe belefeküdni meg nem mindenkinek van gusztusa. Úgy olvas tehát, hogy az már nem trendi. Lefordíthatatlan a kereskedelmi televízió számára. Eddig legalábbis így volt. Igazából tehát annak drukkolok, hogy a meggyőzött olaszok felvilágosult mozdulattal kapcsolják majd ki a tévét. És nyúlnak a könyv után. Hiszen a Dosztojevszkij nevű versenyző talán már éppen elég szavazatot gyűjtött össze.
