Könnyű, mint az ólom
Tudjuk, az élet nem kedvez a boldogságnak. Legfeljebb pillanatokat engedélyez, napokká vagy hetekké összeálló perceket. Kis szerencsével hónapokat. Bár lehet, hogy ehhez már komolyabb (ön)csalásra van szükség.
Aki viszont hosszú évekről, netán halálig tartó boldogságról beszél, azt legtöbbször romantikusnak, idealistának vagy egyszerűen bolondnak tartjuk. Nem e világra valónak. Ráadásul a boldogság is legtöbbször csak a vásznon fotogén. Idelent sokszor szürke, zimankós, és hétfőszaga van. Felix Van Groeningen rendező filmje éppen ezt a romantikát szedi szét. Nem túl eredetien, nem túl intenzíven, de az efféle love storyknak mindig is az a tétjük, hogy találnak-e hozzájuk két olyan szereplőt, akiért érdemes izgulni, akiken keresztül újra átéljük az átélhetőt.
És persze talál: Johan Heldenbergh remekül hozza a vadembernek látszó, ám érzékeny zenészt, Didier-t, aki csak abban hisz igazán, amit a kezében fog. A bendzsójában és abban, hogy a földi élet mentes minden metafizikától és transzcendenciától, amit röviden vallásnak is nevezhetünk. A madarak is jobban teszik, ha előbb vagy utóbb megtanulják, az üvegen nem lehet átrepülni. És még inkább megtalálja az Elise-t alakító Veerle Baetenst, a tetoválószalonban dolgozó, zenészlelkű lányt, aki saját bőrére varrja az életét, szerelmeit és csalódásait.
És megtalálja hozzá a bluegrasst – a country egyik ágát –, amelyről azt hisszük, nem fog működni. Hogy afféle görög karként mindig felbukkanjon vele a filmbéli zenekar a szereplők mögött az igazán sorsfordító pillanatokban. És mégis működik. Nem mindig olyan intenzitással, ahogy kellene. Az erős kivétel: az oroszlánra maszkírozott kislányt, Didier és Elise lányát, a Lion Sleeps Tonight című dallal fogadja a zenekar, amikor a kemoterápiáról hazaengedik.
Mert igen, a boldogság nem tart sokáig, a kislányról kiderül, hogy súlyos beteg, és innen már kényszerpályán fut minden. Groeningen azzal próbálja elkerülni a giccses érzelmek csapdáit, hogy felszabdalja a linearitást, a kapcsolat mélypontját követi a megismerkedés bizsergető jelenete. A dramaturgiai kuszaság persze nem túl eredeti, Guiellermo Arriaga volt ennek igazán nagy mestere (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel), ám itt sem bántó. E nélkül tényleg elkalandozna a figyelmünk.
A szerkesztés így jobban kihangsúlyozza az élet szeszélyességét, a véletleneket, hogy bármikor nekiröpülhetünk az előttünk húzódó nagy és átlátszó semminek. Talán csak ott lesz nagyobb a baj, amikor Didier filozofálni kezd, és feszült nagymonológot tart a vallás hiábavalóságáról, de ha ezzel az volt a szándék, hogy kínosan fészkelődjünk a székünkben, akkor ezt is ki lehet pipálni. Nem túl erős film az Alabama és Monroe, bár mindent elkövetnek benne, amit lehetséges. A forgatókönyv átgondolt, letisztult, alapjában véve a párbeszédek is ülnek, és a flamand táj is olyan otthonosan baljóslatú, mint nálunk.
Viszont nem is annyira gyenge, hogy azonnal elfelejtsük. Ráadásul egy kicsit megszeretjük a bluegrasst is, nagyon szőrös szívűnek kell lennie annak, akiről ez teljes mértékben lepereg. De hát nem pereg, és ez a film legnagyobb érdeme. Hogy azon töprenghetünk, hol és mikor rontják el azok, akik alapjában véve nem rontanak el semmit, az élet mégis bemázol, mert olyan, mint egy akaratos gyerek. Aztán mégis dúdolunk kifelé jövet, mert valami ott marad a vállunkon. Valami pehelysúlyú ólom, ami lehúz. Lehúz reggelig.
