Száraz szemmel

Mindig az az érzésem, hogy az Operában most épp valami jó dolog történik, csak kevesen tudják, senki nincs ott, nem beszél róla, ha Maria Callas énekelne az Operaházban, akkor sem tudna igazi érdeklődést kicsiholni, rosszul állnak a csillagok. Csak hát eb, aki a kanalát meg nem eszi, vagy aki a csillagokat bámulja a színpad helyett. Rost Andrea a Pillangókisasszonyban, ez akkor is szenzáció lehet, ha tudjuk, amit tudunk. Mit is tudunk? Hogy ez már nem a legfényesebb kor Rost pályáján. Egyik oldalon. A másikon meg ott a néhány évvel ezelőtti Daphne, ami számomra sokkal többet jelentett és sokkal gazdagabb interpretáció volt, mint amennyire a daliás időkben futotta. Van egy ilyen furcsa libikóka: egyre jobb az énekes, miközben egyre fárad az orgánuma. A Pillangókisasszony nem pont Rost Andrea hangjára íródott, de néhány kellemetlen pillanat átvészelhető, és egy egész opera, három felvonás áll rendelkezésre a felejtetésre.

Van mit felejtetni, a belépéskori kegyetlen magasság biztos volt, de csúnya, a darab vége meg katasztrofálishoz közeli rövidzárlat, elkavarodás, mintha az énekesnőnek hirtelen eszébe jutott volna, hogy nincs meg a lakáskulcsa, és nagy lángon hagyta a tűzhelyet. Pedig erről a két pillanatról szól a darab, az ösztönös ártatlanságtól a tudatos ártatlanságig tart, ahogy jöttem, úgy megyek el, ha mindaz, amire az életemet tettem, nem létezik, akkor én sem létezem tovább. Nem hiszem, hogy függőhidat lehetne építeni a két tartószerkezet nélkül.

Ami közte van, még így sem feltétlenül az ördögé, van egy nagyária, vannak szituációk, amelyek összeszorítják a néző szívét, ahogy menekül szegény lány, farkas elől a medvéhez, ahogy képtelen meghallani, amit mondanak neki, hogy nem jön vissza, igazán nem jön. Ahogy győz egy pillanatra, mert eldörren az ágyú a kikötőben, és az operai félelmetes alaphelyzet: mi tudjuk, amit ő nem, mi már jajgatunk, amíg ő még csak a virágokat szórja.

Csak hát nincs kidolgozva az egész történet, se gyöngyvirág, se lombhullás, se a többi szereplőhöz való viszony. Igaz, hogy Cso-cso-szán abszolút főszerep, de ez nem azt jelenti, hogy magányosan töröm a fejem, mennyire sokat kell a színpadon lenni.

Pedig volnának partnerek, mindenekelőtt Molnár Levente, szép hanggal, ügyesen az idősebb, aggódó diplomata szerepében, vagy László Boldizsár, aki nem álomtenorként, de készen áll bármire. Sajnos a zenekar nem partner, Kesselyák Gergely vezénylésén nem könnyű eligazodni. Vajon azért annyira hatásvadász, dirr és durr, mert nem próbáltak eleget, és akkor legalább így legyen valami értelme annak a sok hangszernek az árokban, vagy valóban ez az ízlése, nyersen és durván előre. Akármelyik is volt, azt a hegedűszólót nehéz megmagyarázni, mintha ezeréves lemezjátszóról szólt volna, amelyen megnyúltak már a szíjak, egyenetlen a fordulat. Ettől függetlenül is brutális volt a zenekari közreműködés, főleg úgy, hogy Rost Andreára vigyázni kellett volna, segíteni, kiemelni, és nem elnyomni. Kegyetlen a világ, nem kegyelmeznek a kollégák, ha nem muszáj, de a karmester elvileg nem ezen a szinten áll, ő az egész előadásért felel, nem dolgozhat az énekes ellen.

Miért is tenné? Miért is tette?

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.