Az a gyönyörű, kocsmai csend
A három térben elhelyezett tárlat első része a történeti összegzés után (a kurátor, Saly Noémi megfogalmazásában: „hogyan lett egy peckes városkából Budapest szégyene”) érdekes bontásban mutatja be a hajdan volt városrészt: mindenekelőtt tisztába teszi, miből, hogyan is éltek a tabániak az elmúlt évszázadokban. Mint megtudhatjuk, részben az utakból, a vizekből és az átkelőhelyekből, ami ismét igazolja a régi felismerést, miszerint erdő mellett nem jó lakni, ahol viszont sokan járnak kelnek, ott annál inkább. Új információ azonban, hogy a tabániak életében nemcsak a Duna és az azon 1767-ben és 1790-ben megépített két hajóhíd, valamint a part menti kocsiút, hanem az akkor még bővizű patakként csörgedező Ördög árok is fontos szerepet játszott. Főleg, ami a vízigényes bőripart illeti, nem mellesleg pedig azért is, mert afféle nyílt cloaca minimaként szolgált: egy hangulatos rajz tanúsága szerint a partján álló házakat úgy építették meg, hogy a fülkeszerűen kitüremkedő árnyékszékek pontosan a víz fölé essenek. A Lánchíd (1849) majd a Váralagút (1853) megnyitása után azonban már nem kellett a hajóhíd és az oda és onnan vezető utak is elvesztették jelentőségüket: a Tabán peremváros lett.
A következő tabló szövegéből és képeiből kiderül, hogy tisztességesen profitáltak a helyiek – kiváltképp a mosónők, fürdőszolgák, masszőrök, borbélyok, tyúkszemvágók és hasonló profilú kollégáik – a számos hőforrásból is, közelebbről a későbbi Rudasból, Rácból és Sáros-fürdőből, amelyből a Gellért nőtt ki, de a bel-budai borászatból még tisztességesebben. A korabeli fotókat nézve kiderül, micsoda pezsgő, víg élet alakult ki a tájon a borból egyenesen következőleg, amelynek híre és ára állítólag a tokajiéval vetekedett. A hangulatról leginkább talán az a kép árulkodik, amelyen Sándor Móric egyik lovas bravúrját örökítette meg a művész: az extravagáns gróf a bámész tömeg közepén és egy gigantikus hordó tőszomszédságában egyszerre két káci, azaz szőlőerjesztő kád fölött ugrat át játszi könnyedséggel. A konjunktúrának az 1884-es budai filoxéra járvány után azonban örökre vége szakadt.
A tárlat következőleg a tabáni katasztrófákról emlékezik meg, az 1810-es tűzvészről, amelyet egy Giergl nevű kádársegédnek nem köszönhetett a közönség (véletlen volt!), és amelyben 400 ház és 50 ember pusztult el, aztán az 1838-as dunai árvízről és a már hivatkozott Ördögárok 1875-ös pusztításáról: az ekkorra már leburkolt patak egy esőzés után úgy megáradt, hogy a fölé és mellé épült házakat egyszerűen darabokra törte –amint az ugyancsak szépen látszik az ábrázolatokon. A tabániak azonban ilyen szörnyű események után sem adták fel. A fertály az 1880-es évektől afféle „Budai Grinzingként” próbált meg tovább létezni, de jött a háború, amelyből a vendéglősök, pincérek és vendégek zöme nem tért vissza, a városrészben elhalkult a zene és beköszöntött a „gyönyörű kocsmai csend” (Krúdy Gyula). Az utolsó tabló a Tabán végóráit dokumentálja, tekintettel az 1962 és 1964 közti dózerolásra is, amelyet az Erzsébet híd újjáépítése miatt rendeltek el.
A második teremben először a fényképezés előtti kor dokumentatív Tabán-ábrázolásaiban gyönyörködhet a látogató, olyan tájképekben – hívta fel figyelmemet a kurátor –, amelyeket a közönség szinte soha nem láthatott. Sok csudával találkoztunk: a Citadella tetejéről 1849-ben lerobbantott Csillagdával, a Gellért-hegy északkeleti szélén állott házikókkal, amelyeknek némely helyiségeit a sziklába vájták, egy 1903-as ünnepségről készült rajzzal, amelyen a fő attrakció a Naphegyre tett hatalmas, fénybe borult Szent Korona volt. Valamint sok egyéb mellett olyan külföldi hírlap-illusztrációkkal, amelyeknek alkotói láthatólag sosem jártak a Tabánban, van, amelyiken jószerével csak a döglött ló hiteles. Utóbb grafikákon elevenedik meg a többnyire romantikusan szegényesnek, de nagyon is szerethetőnek ábrázolt városrész, mindenekelőtt és természetesen Zórád Ernőnek köszönhetően.
Az emeleti terezetben kilenc nevezetes tabáni vagy tabáni kötődésű notabilitás élete és munkássága elevenedik meg kilenc beugróban, a hozzájuk tartozó, vagy a helyhez köthető műtárgyak társaságában. Elsőként a Szent Demeter-templom utolsó papjáé, a halált megvetően bátor Vujicsics Dusáné (Vujicsics Tihamér zeneszerző és Vujicsics Sztoján sok egyéb mellett irodalomtörténész, múzeumalapító), apjáé. Többek között azért tiszteli az utókor, mert 1949-ben, amikor a főváros vezetősége döntése nyomán a hatóságok megindultak, hogy lerombolják a templomot, a pap a legdurvább presszió ellenére sem adta át a kulcsokat. Az épületet ettől persze simán eltüntették, de emléke megmarad: a kiállításon ott vannak az ominózus kulcsok. A következő személyiség Benedek Samu, a híres Attila úti mézeskalácsos, majd Badovinszky Pállal, a remek fotográsussal ismerkedhetünk, aztán Kabon Józseffel, az ugyancsak Attila úti „Burgzsandár” vendéglő tulajdonosával. A kiállítás megemlékezik a szintén erős tabáni kötődésű Virág Benedekről, aki a Szent Katalin-templom tövében lakott, az író Oravecz Pauláról, Déry Tibor második feleségéről, akinek regényeiben a Tabán mindig ott volt, afféle eleven háttérként. Nagykovácsy Milenkóról, a hajdani Holzer, utóbb Úttörő áruház dúsgazdaggá lett birtokosáról, a főváros legnagyobb virilistájáról aki a harmincas években sajnos nyilas érzelművé torzult, a vegyeskereskedő Semmelweis Józsefről, Ignác apjáról, a tabáni kereskedő céh atyamesteréről, és a legnagyobb magyar órásról, ifj. Hoser Viktorról, akinek csillagászati órái ma is működnek.
A terem közepén Saly személyes gyűjtése, egy tabáni romhalmaz látható: néhány bontott tégla, járólap, macskakő, cserépdarap. Ha kicsit kegyetlenek volnánk, mondhatnánk: tetemes része annak, ami a városzrészből ránk maradt.
Horthy és a panamák
Az urbánus legenda szerint a Tabánnak azért kellett pusztulnia, mert látványa irritálta a szemközti Várpalotában székelő Horthy Miklóst. Elképzelhető, mert a harmincas évekre már nagyon erőssé vált a kontraszt a fényes palota és a koszlott városrész között, az viszont tény, hogy a házak nagy részét meg lehetett volna menteni, és az is, hogy azért nem mentették meg, mert a fővárosnak lett egy nagy álma: nagyszabású fürdőkomplexumot szánt a helyére.
A tervezett beruházás körül azonban időközben egyre több lett a botrány, a panama, sőt perek is indultak, így végül a parkosítás mellett döntöttek: azzal nem lehetett baj.
