Hiszen a film rutinos rókájának és a kortárs amerikai irodalom nagy remetéjének találkozása kivételes élményt ígért. Ridley Scott és Cormac McCarthy neve persze nem először merült fel egy film kapcsán (erről lásd keretes írásunkat), de most a veterán brit rendezőt az a kivételes szerencse érhette, hogy nem adaptálnia kellett, nem McCarthy vessző nélküli, kopogó mondatait és kíméletlen regényvilágát kellett a vászonhoz idomítani nem kis küzdelem árán (bár ezekben gyakran maga az író is segédkezett), hanem kész forgatókönyvet kapott.

Ez különben látszik is. Mármint, hogy nem filmes, hanem író hozta össze a forgatókönyvet. Sűrű és komótos párbeszédek, néha jó lenne megállítani a jelenetet és el is olvasni gyorsan, mert félő, hogy valamiről, egy igazán fontos árnyalatról mindig lemaradunk. Persze értem, miért nem készült szinkron a filmhez, mert bár a szereposztás parádés, mégsem vár tőle a forgalmazó különösebb anyagi sikert.

Ezt is értem, az óvatosságot, s bár nagy rajongója vagyok az eredeti hangoknak, most mégis jó lett volna, ha a feliratok nem kötnek le túlságosan, mert annyira fontos a színészek minden rezdülése, az alaposan felépített feszültség, a képek tisztasága, hogy sajnáljuk hosszú másodpercekig a figyelmünket a kép alsó sávjára pazarolni. S ráadásul itt nem tőmondatokról van szó, nem a „Hozd a zsét, bébi” jellegű duma ez. Kicsit zsúfolt hát szöveg szintjén a film, s érezni, hogy Scott nem mert nagyon hozzányúlni, pedig egy-egy monológ lehetne rövidebb, egyszerűbb. A film biztosan nyerne, bár így sem veszít.

Az is világos, hogy A jogász volt az a film, amelyben mindenki benne akart lenni, ezért is az álomszereposztás, de a kisebb szerepekben is brillírozik mindenki, Bruno Ganz gyémántkereskedőjétől Natalie Dormer szőke nőjéig minden részlet aprólékosan kidolgozott. Mindenkinek jut legalább egy fontos mondat, gesztus vagy mimika. Meg aztán azt sem hittem volna, hogy ha Michael Fassbender a címszereplő, akkor nem róla fogok áradozni hosszú mondatokban, hiszen nálánál alázatosabban, pontosabban dolgozó színészt alig ismerek, de aztán jön Cameron Diaz a kiégett, néha már önmagát is gyűlölő tekintetével, aki irtózik is attól, amit tesz, de hát a meggazdagodáshoz ritkán vezet rózsaszirmokkal fölszórt út.

De nagyon jó Brad Pitt, a profi közvetítő szerepében, s talán ő az, akiért a leginkább szorítunk, mert Javier Bardemet komolytalanná teszi már maga a frizurája is. Úgy látszik, neki egy McCarthy-filmben már csak különleges séró jár, a Nem vénnek való vidék lenyalt hajú bérgyilkosában is ránk hozta már a frászt. Aki ismeri McCarthyt, az tudja, hogy az erőszakról való csöndes társalgást előbb-utóbb felváltja a valóságos erőszak, de aki nem ismeri, az is sejtheti, hogy a film első fele elkerülhetetlenül vezet majd el a vérben tocsogó másodikhoz.

S ráadásul mindezt úgy, hogy elsőre egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mindent értettem a cselekményből, hogy hiba nélkül vissza tudnám mondani. A jogász az a mozi, amelyik szinte kívánja, hogy másodjára, sőt harmadjára is leüljünk elé, mert bizonyos árnyalatokat csak akkor enged érvényesülni, akkor tárulnak fel a rejtett rétegek. Mert nem akartak itt szájba rágni semmit, betenni egy olyan Poirot-s jelenetet, amelyben szépen elmagyaráznak mindent: ő eszelte ki, ő hajtotta végre, ott csúszott be a hiba.

Az viszont biztos, hogy Soderbergh 2000-es Trafficja óta nem volt ilyen kimagasló alkotás drogkereskedés témában. Bár az a mozi abban volt jó, hogy alaposan körbejárta, és kristálytisztán vázolta fel előttünk a rendszert a termelőtől a felhasználóig, itt viszont csak egyetlen balhét látunk a maga nyers kegyetlenségében és őszinteségében. Felkavaró alkotás, amelyből egészen biztosan megmarad néhány mondat, snitt, arc vagy csak hangulat. Például az, hogy a legnagyobb drámát is megjelenítheti egy egyszerű, ágyra dobott DVD-lemez.

McCarthy és a mozi

Első megfilmesített regényét, a Vad lovakat még 2000-ben vitte vászonra Billy Bob Thorton, de az adaptáció messze nem volt olyan sikeres, mint maga a regény. Az áttöréshez még hat év és a Coen testvérek kellettek, akik négy oscaros változattá nemesítették a Nem vénnek való vidéket. Rá három évre a posztapokalipszis hangulatú regénye, Az út került moziba John Hillcoat rendezésében. Másik nagy műve, a Véres délkörök megfilmesítése kapcsán előbb Ridley Scott, majd Todd Field neve merült fel, ám azóta egyre kevesebbet hallani erről. Az idei velencei versenyprogramban viszont szerepelt már a Child of God című regény adaptációja, a színész James Franco rendezésében.

Forgalmazza az InterCom

Fassbender és Bardem a lehetetlen sérójával