Pedig ebben a hűvös, fehér hegyekkel és rideg határőrökkel körülzárt országban kitűnő írók is élnek, éltek, nagyszerű szabálykövetők közt szeszélyes különcök, sőt csodabogarak. Ludwig Hohl (1904–1980) ilyen különös lény volt. Szerette az ismeretlenséget. Árnyékban élt: kerülte a feltűnést, kedvelte az eltűnést – viszont most, hogy már nem él, árnyéka, teste nélküle is jár, és művei egyre erősödnek a szerző jelenléte nélkül.

Kelet-Svájcban született, egy nagy szemközti hegyfal közelében, és élete talán végig ezt a magasból érkező szorítást igyekezett emberi mértékre átváltani. Egész élete szegénységben, országok, nők és könyvek közti bolyongásokkal telt: a harmincas években Hollandiában él, főművét (a Feljegyzéseket) fiatalon, harminc-harmincöt évesen veti papírra, és ugyan később toldozza-foldozza, de jellegén alig változtat már.

1944-ig több könyve is napvilágot lát, de a siker elkerüli, és a háború utáni évtizedekben is az ismeretlenség szellemi katakombáiban tölti idejét: alig-alig publikál, keveset barátkozik, és egy genfi pincében él (ahogy hagyatékának egyik kezelője mondja: úgy éreztem, egy eszkimó ül mellettem). Igaz, sorban öt feleséget számlált, életéről mégis keveset tudunk. A fényképek legendáriuma (és Dürrenmatt egyik jegyzete) annyit mindenképp elárul, hogy pincelakását madzagokkal szőtte be, s azokra csíptetőkkel felaggatta saját aforizmáinak szövegeit, hogy mintegy együtt töltse az életét saját életművével.

Ludwig Hohl ugyanis lényegében aforizmaíró volt, a legeszesebbek egyike. Mint a magyar kötet címe is elárulja, a munka elragadtatott fanatikusaként az örökös tevékenységet metafizikai alapképletnek, a nyugalom és a tökéletesség mintaállapotának tekintette, s egyúttal a halálfélelem elleni szellemi atlétika leghatékonyabb ellenszerének. Komolysága, túlzó lényeglátása és rendszeres önkínzása kétségtelenül figyelmet parancsol. A magyar kiadás életművének (kb. hetvenoldalnyi) keresztmetszetét kínálja, a munka és a halál témájára írott rövidebb-hosszabb gondolatfutamait, velős megfogalmazásait, kételyjeleit.

Melyek Hohl legfontosabb jelszavai? „Nekifeszülni a dolgoknak. Saját munkáját add meg, Uram, mindenkinek! Haladjunk át a dolgokon!” (Az élet lényege Hohl szerint: átkelés a dolgokon). Másutt így fogalmaz: A legnagyobb boldogság, ha az ember képes objektívre váltani a szubjektív gondolkodást. És tevékenysége közben megszerezheti a létnek azt a nyugalmát, amelynek szinte észrevétlen eseménye, határértéke a halál. Ez a gondolatkör az elmúlt században számtalanszor megjelenik egy-egy életműben, például Renannál, Rodinnél, Rilkénél, vagy Kosztolányi Pacsirtájának költőalakjában, vagy akár József Attila egyik utolsó versében is: A működésben van a nyugalom.

A könyv második felében – jó száz oldalon – a fordító, Hajdú-Farkas Zoltán kínál még néhány rövid részletet Hohl egy-egy művéből, majd közli annak a három hosszabb beszélgetésnek az anyagát, amelyet három svájci irodalmárral folytatott Hohlról és műveiről (ezek közt legizgalmasabb a nagyszerű Werner Morlanggal folytatott párbeszéd). Hajdú-Farkas Zoltán érdeme, hogy szép formában fedezte fel nekünk Ludwig Hohlt: a magyar szöveg gördülékeny, élvezetes, magyaros. A kötet körüli filológiai munka azonban, a kötet szerkesztőjének hibájából is, hanyag, gondatlan. Hiányoznak a szabatos forrásmegjelölések, a feltüntetett adatok pedig félszegek, ügyetlenek.

A kötet élén álló görög nyelvű Hérakleitosz-mottó fordítása hiányzik, és annak magyar változatát csak a 34. oldalon találjuk meg lábjegyzetben. Márpedig a görögben járatlanok számára nem világos, hogy a két mondat azonos. Ahol a szerző Goethe Faustjának Második részéből idéz, ott a magyar szöveg mindenütt két fordítót jelöl meg (pedig a Faust II-t nem Jékely Zoltán és Kálnoky László fordította, hanem csakis és egyedül az utóbbi). A magyarított Rilke-idézeteknél ugyan fel-feltűnik a fordító neve, de a verssorok pontos forrása nem.

A kötet (első látásra) semmiféle tárgyszerű eligazítást nem tartalmaz Ludwig Hohl életére és műveire vonatkozólag. Hajdú-Farkas Zoltánnak a kötet közepére szorított esszéje nem mondja meg, mely szöveget idéz, s melyeket fogalmaz ő maga (persze sejteti, de az olvasó csak hosszas bíbelődés után igazodik el, s akkor is csak bizonytalankodva, a 76 pontból álló szövegsorozatban). Folytathatnám a kötet filológiai igyekezetének bírálatát… mégis szeretném azzal zárni: Ludwig Hohl (és Hajdú-Farkas Zoltán) olyan szigetet teremtett ezzel a magyar könyvvel is, amelyen érdemes keresni a kincset.

Bookart Kiadó, 3490 forint