Tanít a Zeneakadémián, gyakran ír dalokat kórusoknak, „házi” szerzője a budafoki Dohnányi Zenekarnak és a Pannon Filharmonikusoknak. Utóbbi mutatta be Gyöngyösi legújabb művét, a Sinfonia concertatét. A háromtételes, félórás versenyművet szimfonikus zenekarra és az Amadinda Ütőegyüttesre írta a szerző. Az Amadinda tagjai marimbán, xilofonon, vibrafonon és harangjátékon szólózva versengnek egymással, és hogy a kvartett és a zenekar – Bogányi Tibor, a Pannon Filharmonikusok vezetőkarmesterének irányításával – hogyan dolgozik együtt, azt a Művészetek Palotájának közönsége is mérlegelhette és – a komponista reményei szerint – élvezhette tegnap.

Gyöngyösi ugyanis hirdeti, hogy nála a zene elsősorban élvezetet szolgál. Az egyik pécsi próba után a Kolozsvárról Magyarországra származó, 38 esztendős szerzőnek szóba hoztam, hogy belehallgatva művébe Bartók, Gershwin és a jazz big bandek dél-amerikai táncritmussal megtermékenyített számai jutottak eszembe. Nem tiltakozott. Megkérdeztem tőle, hogy mit szólnak ehhez a kortárs zene hívei.

Azt felelte, hogy mérhetetlenül bántja és frusztrálja a kortárs zene megosztottsága, vagyis az, hogy nincs átjárás és kapcsolat a teoretikus alapon működő avantgárd muzsika és a közönség szórakoztatását magára vállaló mai zene között. Elismerésben nincs hiánya. Bogányi Tibor generációja legkiválóbb zeneszerzőjének minősíti őt, akinek stílusa egyedi és felismerhető, s aki nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. Ehhez adalékként annyit, hogy az Európai Kórusszövetség 2006-ban és 2012-ben neki ítélte oda az Aranyhangvilla díjat.

Akik szerint azonban egy kortárs zeneszerzőnek nem a szórakoztatás a dolga, hanem a közönség tetszésére igényt nem tartó, ernyedhetetlen útkeresés, támadják Gyöngyösit. Amikor III. Szimfóniáját tavaly bemutatta a Budapesti Fesztiválzenekar, s ő a sikeren felbuzdulva feltette a netre, művéről komoly vita bontakozott ki. Szemére vetették, hogy ezt a zenét már megírta Mahler és Richard Strauss. Természetesen nem azzal vádolták, hogy dallamokat lopott az elődöktől, hanem hogy hangzásvilágában a késő romantikusokat idézi. A kritika nem esett jól neki, annak viszont örült, hogy majd ezren hallgatták meg a világhálón szimfóniáját. Amire azért is büszke, mert szívből jövő zenének érzi, hisz a gyermeke születésére írta.

Az első tétel a fogantatásról szól, így a szerelemről és a szexről, a második tételt a méhben fejlődő magzat szívverése uralja, a harmadik a születésre emlékezik, a negyedik a csecsemő világra csodálkozását igyekszik megfogalmazni, s azt, hogy az apa a jövőt illetően tele van aggódással. A zeneszerzői jövőt illetően Gyöngyösi Levente kevésbé aggódó. Pedig, ha tervei megvalósulnak, akkor az avantgárd kortárs zenét rajta számon kérők örökre leírják őt. Merthogy most épp egy musicalt készül írni, Bulgakov Mester és Margarita című regényéből. Meglepődtem az ötleten, mire ő ekképp érvelt:

– Az akadémián, a gólyabálokon mindig én voltam a disc-jockey, az igazi rockot ma is nagyon szeretem. Olyan művészi kifejezésformát látok a musicalírásban, ami a kortárs zenében nem adatik meg. A kortárs szerzők szeretnék megváltani a világot, és nem érdekli őket, hogy megváltás közönség nélkül nem jöhet létre. Megjegyeztem, hogy a slágerszerzők viszont eksztázisba hozzák, s ez által pár percre megváltják imádóikat – a jelek szerint Gyöngyösi is valami hasonlóra, meg csápolókra vágyik.

Nevetett, s azt felelte, hogy a XVII. században még az operaszerzők és a szólóénekesek voltak a sztárok, s ő irigyli is ezért őket. Amiképp a mai a könnyűzenészeket is, a rajongók, a csápolók miatt. De elveit nem adja fel, nem akar divatos lenni, musicalszerzőként is a komolyzene míves hagyományaira épít majd. Ám a sikerre roppantmód éhes. Olyasmire, mint amikor egy idős, laikus férfi egy kóruskoncert után azt mondta az ő daláról, hogy ekkora élményben még soha nem volt része.

Emlékezés

A versenymű második tételében Gyöngyösi a Csomolungmát első magyarként megmászó Erőss Zsoltra emlékezik, akit – hegymászó apja révén – személyesen is ismert. A lassú tételben a Szivárvány havasán című népdal motívuma szimbolizálja a szerzőhöz hasonlóan erdélyi származású Erőss Zsolt örök útkeresését és elvágyódását.

„A zene elsősorban élvezet”