Ennyi pénzből akkor egy hétig ettünk a főiskola menzáján különös csirkéket, amiknek a felső combja három darabra volt vágva, mintha nem is szeletelték, hanem robbantották volna őket, meg reszelt céklát tejföllel, és azokat az édes búlocskákat, amiktől háromszorosára dagadt abban az évben a fenekem.

Ogyesszában történt, hogy Igor Szilkin, akinek akkor még nem tudtam a nevét, bejött a kollégiumi szobába, és azt mondta, velem fog aludni. Ezen jót nevettem, mert a sodronyrácsos vaságyon egyedül is alig fértem el, de aztán este megjelent szappanszagúan, melegítőben, és széles vigyorral befeküdt az ágyamba. Hat hétig aludtunk így, békésen szuszogva, akár a testvérek, utolsó nap sírva adott nekem egy matrózkést. Inkább tőrt. Azt mondta, enyém, ha elviszem a búcsúlevelét egy magyar lánynak, akit nagyon szeret, de akitől nem várhat boldogságot soha. A tőrt a hazafelé tartó vonaton kivettem a bőröndből, és a hálófülkében a párnám alá dugtam. Valaki megijesztett, hogy a számozott késeket fegyverként tartják számon, és ha észreveszi a vámos, elveszi, mehetek a börtönbe csempészés miatt. A kést máig őrzöm, a hegyével szoktam becsavarni az edényfedők gombját, ha meglazul a feszítésüknél a csavar, s olyankor is jól jön, ha húst kell szeletelni, de ha nincs kéznél kalapács, a fémbunkós nyelével simán tudok diót is törni.

A búcsúlevelet végül nem kellett áthoznom, Igor Szilkin azt mondta, meggondolta magát, s tovább vár.

Itt történt az is, hogy a fiatalabb Igor, a grúz, aki szintén a mi szobánkban kötött ki esténként, sózott halat hozott ajándékba, amikor egyszer hazament a szüleihez. A szatyrot betettük a hűtőbe, aztán megfeledkeztünk róla, a csatlakozót pedig kihúztuk, mert kellett az áram a hősugárzónak. Pár nap múlva különös bűz kezdett terjengeni a szobában, aminek jó darabig nem találtuk az okát. Amikor aztán kinyitottuk a hűtőajtót, szétáradt a rohadó hal illata, amihez hasonlatosat nem éreztem soha többé, egészen addig, amíg a kutyám egyszer a Tisza-parton bele nem hempergőzött egy ott oszladozó pontyba. Akkor azonnal eszembe jutott az ogyesszai hűtőszekrény, vele együtt pedig egy másik illat, a kámea dezodoré, amivel igyekeztük elvenni az irtózatos szag erejét. Ha olyan nővel találkozom, aki hasonlóan édeskés illatot használ, ma is újra elfog a viszolygás.

Ott volt még Manuel, a szelíd portugál, aki mindig mosolygott, mi kelet-európaiak sose tudtuk meg, miért. Nemrég ismerősnek jelölt, innen tudom, hogy hatalmas szakállat növesztett, s úgy látom, halász lett belőle vagy oceanográfus. A bozontos szőrzet alatt elősejlik ugyanaz a negyedszázaddal ezelőtti mosoly, ebből gondolom, a szívében még mindig béke van.

És Santiago, az ecua dori, aki gyönyörű ponchókban jött mindig, és halkan beszélt, ezért olyankor mindenki csendben maradt végre. Édes szőlőket hozott a helyi piacról, amikbe mézszínű borokat álmodtunk, s miközben ettük, indiánok énekét hallottuk a távolból.

Igor Szilkin évekkel később írt egy levelet. Azt kérte, vegyem őt férjül, ennek révén aztán továbbmenne egy szabadabb világba, mert már nem vidítja, hanem fojtogatja őt az ogyesszai szél. Komolyan elgondolkodtam az ajánlaton, a névházasság legfeljebb olyan súlyú ügynek tűnt akkoriban, mint Csapnál átcsempészni egy számozott matrózkést.

A levelet a kabátomba gyűrtem. Amikor újra kerestem, hogy végre válaszoljak rá, nem találtam sehol.

DOROS JUDIT A Népszabadság munkatársa, miskolci tudósító. 2005-ben jelent meg Átkozott, édes föld című novelláskötete, Gyöngyöspatáról írt riportkönyve 2012-ben e-könyvként látott napvilágot.