Az érinthetetlen

2013-11-15

Amikor más rendes ember azt énekelte, hogy Kőbányán született, ott is nőtt fel, vagy hogy másoknak a divat mondja meg, hogy kik volnának, akkor én arra érzékenyültem el, hogy Egy kis édes félhomályban mennyi, mennyi, mennyi, mennyi… De Karádyt akkor sem tudtam megérteni. Mi ebben a jó?

Kellemes búgó beszédhangon egy halálosan tehetségtelen nő szaval, félig beszél, félig énekel, de abszolút fantáziátlanul és zeneietlenül: Hamvadó – CIGA-RETTAVÉG, ül a hamutálcán S CSENDBEN VÉGIG ÉG. Ezért kellene lelkesedni? Ezt kellett betiltani? Ez jelentette a fordulatnyi engedményt a szocialista kultúrpolitika présén? Megjelenhetett a Karády-lemez? De jó. Csak mire?

Karády filmen se volt nagyobb élmény. Játszották a Halálos tavaszt, a legendás, erotikus átöltözős jelenetet, biztos nagyon szexi, de hát előtte szegénynek beszélnie is kellett, az meg nem nagyon ment, csak ez a drámai éneklés. Meg volt egy jelenet, ahogy megy az utcán, Óbuda macskakövein, nagydarab, koordinálatlan mozgású asszonyság, ha az ember jól nevelt, és nem nevet, akkor csak a generációs különbségekre tud gondolni: nekik ez a dögösség, nekünk meg Méhes Marietta, az se tehetségesebb.

De tényleg csak ennyi? Volt valaha egy szilveszteri műsor, Karády-paródia, Vitray Tamás idétlenkedett egy sereg fiatal színésznővel, akik Karádynak voltak maszkírozva, frizírozva, dresszírozva. Tényleg a jó csajok a színházból, Bencze Ilona, Hernádi Judit, Kánya Kata, Tordai Teri, a mély hangú dominák, akik most mulatságossá teszik a nagy elődöt. De valahogy nem sikerült mulatságossá tenni, csak azt érezte az ember: lehet, hogy jobb színésznők, de meg sem tudják közelíteni az eredetit, sem szépségben, sem titokzatosságban, sem izgalomban. Kis verebecskék sasmama mellett, még megcsipkedni sem tudják, még szemtelenek sem lehetnek vele. Valamikor ebben az időben adta a tévé a Halálos csók című filmet. Szombat délutáni szórakozás, székről lecsúszva nézik a család fiataljai, kanapén elheverve, belealudva az idősebbek. De most nem: apám egyenesen ült a székén, és csak értetlenkedett: ez nem az a film. Itt rendes utcai ruhában vannak, pedig a Halálos csók kosztümös mozi. Látod, hogy nem az, mondtuk neki bölcsen, de ő nem tágított, hogy itt valami nem stimmel. Pedig ki volt írva az elején, hogy Halálos csók. Nem baj, ez akkor sem az. Aztán kiderült, miről is van szó. A film a végén valóban kosztümössé válik, illetve Karády esetében majdnem kosztümtelenné.

Ahogy ma az internetes lapokon mondani szokták: Karády villantott. A film utolsó részében áttetsző selyemruházatban gonoszkodik, a reflektorok fényében tisztán kivehető mellének bimbója, aztán kardozás közben lángot kap a ruhája, le kell dobnia, és egy függönyt kapni magára. 1942-es film, az utóbbi jelenet csak árnyékképen látható.

1942-es film, apám kiskamasz volt akkoriban, persze, hogy csak erre emlékezett az egészből. De világos, hogy neki ez ugyanaz volt, mint nekem Claudia Cardinale a Volt egyszer egy vadnyugatban, révült találkozás a másik nemmel, hogy ez ilyen. Ilyen is lehet. A női mell regénye.

Azóta nekem Karády Katalin érinthetetlen. Kikezdhetetlen. Lehet akármilyen ügyetlen, a legnagyobb színésznők egyike. Apai örökségem.