Az ex-Batsheva tagokból is verbuvált csapat neve, a L-E-V, a héber lev (szív) szóból ered. Ehhez híven a közel egyórás, Ori Lichtik DJ remek hangmasszájára készített, hamisítatlan camp darabot a tiszta, bár romantikától mentes szenvedély hívta életre.

A kreatív szupersztároknak minősített páros popkulturális munkáját Madonna, és az ő kilencvenes évekbeli színpadi imázsáért felelős Jean Paul Gaultier ihlette. Eyalra emellett érezhető hatást gyakorolt a kanadai táncos-mozgáskomponista Marie Chouinard világa. A testszínű és fekete latex, uniszex dresszt viselő társulat az összes lehetséges ihlető forrás, ásatag kortárs panel (Munch-os, sikolyra tátott száj), és utánérzés(gyanú) dacára káprázatos teljesítményt nyújt. Minden apró gesztusuk vonzza a szemet, megunhatatlanul, akárhányszor ismétlődik. Rabul ejtő a dekadens érzékiségnek, a démoni romlottságnak, és a hűvös eleganciának az elegye, miközben a koncentráltságuk, rendkívüli jelenlétük ösztönösségnek hat. Egyszerre klónozott, enyelgő és élveteg androgünök, pitiző ebek, öntudatlan robotok, csecsszopó kisdedek, míg Eyal szólói a képregényhős Macskanőt idézik. A kihívó opus második felében egy, a hírhedetten híres, New York-i Studio 54-hez hasonlatos, exkluzívan fülledt diszkóklub voyeur-vendégeivé válhattunk. Delejes, amit ezekben a percekben a mágikus, tetőtől talpig táncművész Rachael Osborne, Olivia Ancona, Leo Lerus, az ördögi Gon Biran, Keren Lurie Pardes, Douglas Letheren, Rebecca Hytting és Sanit Dominic művel. Mintha hipnotizáltak volna; szájtátva, hitetlenkedve, és/vagy vigyorogva csóváltam a fejem.

A fönti tünetek miatt tehát lényegtelen, hogy ez a futurisztikus és retrókozmosz mennyiben eredeti. Az a lényegi, ami manapság olyannyira ritka, akár egy kézírásos, postára adott vallomás: hogy a tiszta mozgással, tánccal csábítanak (el). Azonnal, ám tartósan. Magabiztosan, éretten, nagyvonalúan. Merthogy az előadóként is elsőrangú nőszemély, Sharon Eyal, pontosan annyira szereti, amennyire tökéletesen bírja a hivatását. A nemes professzionalizmuson, technén túl ez mozgatja a félelmet keltően vonzó, valószerűtlen precizitással kidolgozott, lelkesítően gátlástalan produkciót. Amelynek a mottója az ismert, nietzschei mondat ilyesmi parafrázisa lehetne: és legyen elveszett minden olyan percünk, amelyben legalább egyszer nem táncoltunk. Esetünkben minderre nincs más válasz, csakis egy határozott ámen.

A camp –a művészi giccs

Annyira csúnya, hogy az már szép, mondta Susan Sontag 1964-ben a meghökkentően harsány, a giccs határait feszegető, az LMBTQ-szubkultúrához is kötődő ábrázolásmódról. A camp (giccs, silányság) követői – köztük Jean Cocteau, Visconti, Fassbinder, Pedro Almodóvar, David Bowie, Boy George, Freddie Mercury, Madonna és Lady Gaga – öntudatosak, önazonosak és iróniával kezelik az elit által megvetett közönségességet.

L-E-V by Sharon Eyal & Gai Behar: House Trafó