„Vigyázat, harap!”
– Szarok az előadásodra! Nincs jogod velem ilyen hangon beszélni, megértetted? – bömböli a színésznő, majd a rendező arcába vág egy marék felfújatlan lufit. Valahogy az akadt a keze ügyébe, ahogy elviharzik a színházi szuveníreket árusító stand mellett. Most beront a berlin-freidrichschaini RAW összművészeti központ egykori irodaépületébe, és bevágja maga mögött az ajtót.
Rendes színházban az öltözője ajtaját vágta volna be. Ahová rezignált színésznők rezignált pillanataikban elvonulhatnak az irigyeik elől. A Ratten 07 azonban nem rendes színház. A tagjai nem rendes színészek. És alig van, aki irigykedne rájuk.
Mindannyian berlini hajléktalanok vagy exhajléktalanok ugyanis. Jeremy Weller brit rendező talált rájuk 1992-ben, amikor Camus Pestisét akarta megrendezni velük. A produkció elkészült, a hét hajléktalan viszont nem volt hajlandó szétszéledni. Patkányok 07 néven megalakították saját társulatukat, és szerencséjükre rögtön bebocsátást kaptak a belvárosi Volksbühnére. Tíz évig dolgozhattak a harmadik emeletén, többek között Gunter Seidler rendezővel, akit a Patkányok Barátai Közhasznú Egyesületben végzett munkájáért nemrég a Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztjével tüntették ki.
Seidler mindenesetre sosem engedte, hogy a körülmények túlzottan befolyásolják a művészi munkát. Még akkor sem, amikor a Volksbühne ajtaja bezárult előttük, és hajléktalanszínházból hajléktalan színházzá váltak. Újabb rendezők érkeztek a csapathoz, Shakespeare, Gorkij, Büchner és Brecht viszont maradtak repertoáron. Arturo Ui feltartóztatható felemelkedésétől kezdve a Leonce és Lénán át az Éjjeli menedékhelyig. Utóbbiról máig nem tudható biztosan, hogy szükségből vagy leleményből játszották-e egy kétajtós szekrényben, mindenesetre a német kritika ünnepelte az előadást. Akárcsak a Gazdagság miatt zárva című kortárs komédiát, a vonatállomáson éldegélő lacipecsenyés házaspár bődületes szerencséjéről. Max és Rosa megnyeri a lottó ötöst: 11 millió eurót. Eszeveszett költekezésbe fognak, lovagló felszereléssel kezdik, autómatuzsálemekkel és luxusvillával folytatják, majd az egész pályaudvart megvásárolják telhetetlen gazdagságukban. Aztán persze lecsúsznak, és nemcsak a boltjukat, de a barátaikat is elveszítik.
A Patkányok valójában minden előadásukban ezt járják körül: a szegénységet meg az emberséget, a gazdagságot és a szenvtelenséget kérik számon magukon. És figuráikon. De még a közönségükön is. „Előbb a has jön, aztán a morál!” – üvöltik most a farmerkabátjaikon kuporgó néhány nézőjük arcába az egykori gyárudvar egyik szegletében. A hangárszerű épületek közül Beatles-számok szivárognak a Rattenmobil című előadásba, és bár nem tartoznak hozzá, nem is zavarják. Pont ennyire egyszeri és megismételhetetlen elem a szabadtéri színház jelenetei fölé beúszó óriási szappanbuborék-füzér, a magát néha utánavető gyereksereggel együtt. Uta Kala rendezőnőt láthatóan nem hozza ki a béketűréséből, ahogy az arcába vágott lufik sem, néhány perccel ezelőtt. Ismerte az intelmet, amikor a Patkányokkal kezdett dolgozni, hiszen ott áll a honlapjuk nyitó oldalán: „Vigyázat, harap!”. Azt mégsem írhatta ki a társulat saját készítésű színlapjára, hogy a mai előadás hiszti miatt elmarad. Így inkább elkezdték a játékot eggyel kevesebben.
A mai jelszó: pénz vagy élet. Ez fűzi össze a Rattenmobil jeleneteit, amelyeket szanált bérházbelsőkben, köztereken, parkokban, metrómegállókban és pályaudvaron is bemutattak már az elmúlt nyáron. Uta Kala szerint az előadás mégis itt van a legjobb helyen, a RAW-telepen, az egykori vasúti szerelőüzem poros udvarán, ebben a nagy társtalan társaságban, ahol a kerület jóvoltából 1999 óta a digeridoo-workshoptól kezdve a hardcore koncerten át a kerámia-tanfolyamig mindenféle civil kezdeményezés helyet kaphatott. A Patkányok egyik kulcsfigurája, a 60 körüli Christa épp piros úszósapkában próbál elmenekülni a darabbeli kilakoltató hivatalnok elől, jobb híján rálöki a bevásárlókocsijukat. A placc túloldalán valaki csumára csavarja a „Magical Mystery Tour”-t, a játszók lába mellett pedig egy sörösüveget lóbáló punk sercint a porba. Továbbmegy, ők pedig tovább játszanak.
Most épp a szecsuáni jó lelket, fehér lepedőkbe burkolózva. Az egyikük pont úgy néz ki, mint a szolgálaton kívüli Mikulás háziköntösben. A másik transzvesztitát játszik, vagy az is. A harmadik egy tolókocsiban fekvő, nyaktól lebénult fekete bőrű férfi, piros-sárgára festett sörénnyel, szája elé húzott mikrofonnal. Ők az istenek. Azonnal elkezdenek jó embert keresni a nézők között. De mire azok legyőznék a feszengést, a jelenet ereje elillan. A sínek túloldalán már Woyczek pucolja egy párducmintás cicanadrágos, égimeszelő férfi aranyszínűre fújt bakancsát. Budapesten a régi csepeli papírgyárban látni még ilyen gyárudvari síneket, mint amilyenek között a következő jelenetben a katonai borbély meg is fojtja az ő Marie-ját.
A házasságtörő nőt játszó Christa 18 éve találkozott először a Patkányokkal. Rögtön a fal leomlása után, Kölnből jött Berlinbe, de itt semmi nem sikerült neki – krákogja a szaladgálós tapsrend után, szétdohányzott altján.
– Énekeltem, utcazenéltem, szakácskodtam népkonyhán, daduskodtam óvodában, végül az utcán kötöttem ki – meséli a bográcsban rotyogó társulati vacsora és a Patkányok-logós promóciós termékek között. Utóbbi csupa saját készítésű szuvenír: Ratten 07-es alsónadrág (vadonatúj, Christa szerezte egy turkálóban), bébirugdalózó, szatyor, övtáska. És persze, lufi. Senki nem vesz semmit, de ezért egy Patkány sem dühös. Sem Tim „Timbuktu” Timme, aki a Németországi Anarchista Pogo Párt egyik alapító tagja volt és csak másodállásban hajléktalanszínész, sem a saját társulattal haknizó Abel von Acker, sem pedig Rosi Dogan, aki nyilvános curriculum vitae-je szerint néhány évnyi informatika tanulmány mellett mindössze „két elszart házassággal” büszkélkedhet. Legfeljebb még azzal, hogy sokévnyi utcai árvaság után családja lett a Patkányoknál.
„Kinek látszol és kinek játszol?”
Mi más volna a célja egy „efféle” társulatnak – deklarálják tanulmányok és cikkek ezrei –, mint hogy társakat és értelmet adjanak látszólag értelmetlen életet élő emberek napjainak. Ugyanez a vastagon szedett tanulság olvasható mindenütt, legyen szó a Patkányokról, a britek fedél nélküli színházáról, a Cardboard Citizensről, vagy akár a mi AHA Színpadunkról, amelyet a budapesti Madridi úti hajléktalanszállón indított el 2001-ben a Fecske nevű ügyelő. Kísérletezett a 90-es évek közepén hajléktalanokkal Jeles András is (a Revizort tanította be nekik és filmre vette), de aki alapjaiban kérdőjelezte meg a műfaj hatásmechanizmusait, az a brazil színházrendező és népművelő Augusto Boal volt, a fórumszínház megfogalmazója. Boal szerint az ilyen típusú színházi „együttlét” legalább annyira hat az aktívan közreműködő nézőre, mint a játszóra, ezért kiválóan használható pedagógiai célokra. Mindez érvényes lehet börtönszínházi kísérletre, drogfüggők előadására, vagy akár arra a brémai színpadi projektre, a „The Art Of Making Money”-ra is, amelyben hajléktalanok mellett utcazenészek és prostituáltak játsszák a saját történeteiket.
