A cannes-i premier után elterjedt a hír: megszületett 2013 Rómája, aktuálpolitikai köntösben. Mit szól ehhez?

Nem volt célom valami nagy politikai manifesztációt forgatni, engem egyetlen dolog érdekel: az ember. Az, hogy a félelmeink nagyon hasonlóak, mint ötven évvel ezelőtt, nyilván nem véletlen. Akkor is, most is azt érezzük: valami nagyon nincs rendben a világgal. Ezt pedig nemcsak Rómában jelenség, hanem világszerte mindenhol. Sokan érzik úgy, hogy az életük nem halad sehová, az idő megy, és egy nap majd ott tartunk, hogy elvesztegettünk mindent.

Sokat szorong?

Realista vagyok, hát hogyne szorongnék! Emlékszem, hatéves koromban megkérdeztem édesanyámat, meddig fogok élni. Ő könnyes szemmel azt mondta, hogy száz évig... Gyerekkorom óta rettegek a világtól. De mázlim van: a humor életben tart.

A világ mégis úgy tekint A nagy szépségre, mintha az olasz kultúra egyfajta nekrológja lenne.

Nem is nagyon tudok ellenkezni ezzel a véleménnyel. Olaszország két szempontból tekinthető világhatalomnak: a természeti szépségek és a kultúra terén. Az utóbbi évtizedekben viszont pont ez a két dolog, amivel nem foglalkozik az olasz társadalom. Sőt, semmi olyannal nem foglalkozunk, amihez tehetségünk lenne. Ha Olaszországról kell beszélnem, boldogtalan vagyok. A nagy szépséget nem azért készítettem, hogy megvitassam az olasz társadalompolitikát. A probléma ennél sokkal mélyebb. Emberi szintű.

Az Il Divóban még nyíltan a politikát okolta minden problémáért.

Nézze, az Il Divo sokkal specifikusabb film volt. Politikáról szólt, de nem konkrétan a politikusokról, hanem a hatalom pszichológiájáról. Ez a legkevésbé humánus filmem, A nagy szépség az ellenpontja ennek. Az emberről szól, arról, hogy ma már cinikusnak sem lehet lenni magunkkal szemben. Szentimentálisnak talán, de ennek sincs már semmi jelentősége.

Elképesztő partikat filmezett le A nagy szépséghez. Sokat bulizik?

Én? Dehogy! A film kedvéért ugyan elmentem egy-kettőbe, de nem igazán éreztem jól magam, halál unalmasak voltak. Az általam alkotott partik sokkal izgalmasabbra sikerültek. Muszáj volt felnagyítani a valóságot. A szépség mögötti tartalmat kerestem, de csak az ürességet találtam ott. Róma olyan, mint egy örök műemlék. Magában hordozza a múltat, de a polgárainak ez ma már semmit sem jelent.

Toni Servillo állandó alkotótársa. Nem retteg attól, hogy egyszer az egyik felkérésére majd nemet mond?

Egyszer már kikosarazott. Odaadtam neki még évekkel ezelőtt egy forgatókönyvet és nemet mondott. Pontosan kifejtette, hogy miért, és megrettentem. Kidobtam az egészet a kukába. Ha egy-egy fontos színész vagy producer azt mondja nekem, hogy valami nem jó, akkor azt intő jelnek kell venni.

Számos véletlennek tűnő, majdhogynem levegőben lógó jelenet van A nagy szépségben. Például a film elején meghal egy kínai turista, aztán megy minden tovább, mintha mi sem történt volna.

Így van. Én nem a klasszikus angolszász dramaturgiai szabályok alapján alkotok. Egy mozinak realistának, de mindemellett erősnek és gyönyörűnek kell lennie. Nem kell feltétlenül tudnia mindenkinek, hogy valami miért erős és szép. Én sem tudom mindig, csak érzem. Ez az esztétikum a művészetben. Enigmatikus.

A nagy szépségben azonban a művészet létjogosultságát is megkérdőjelezi.

Ez nem pontos megfogalmazás. Nem tartom művészetnek azt, amely mindenféle elméleten vagy ideológián alapul. Az intellektuális alkotás baromság, a művészet ott kezdődik, hogy érzünk valamit. Ha nekem előbb gondolkoznom kell azon, hogy később majd érezzek valamit, az nekem már nem kóser.

Woody Allen is forgatott a közel múltban Rómában, de ő egészen másképpen vitte vászonra a várost.

Noha én nem vagyok a mozgókép nagymestere, mint Wood Allen és nem érzem magam hivatottnak ítélkezni nagy művészek fölött, azt azért muszáj kimondani, hogy a Rómának szeretettel borzalmas mozi. És ez még nem is azzal függ össze, hogy Allen úgy forgatott Rómában, mint egy turista. Nem ez a probléma. Inkább az, hogy egy banális történetet mesél el olyan karakterekkel, akik úgy vannak felöltöztetve, mintha ötven évvel ezelőtt éltek volna. Ebből a szempontból Allen sokkal inkább kötődik Fellinihez, mint én. Igaz, benne is ragadt abban a korban és stílusban.

A Helyben vagyunk volt az amerikai debütje. Lesz még ilyen?

Fogalmam sincs, nem ábrándozok semmiféle karrierről, mindig csak a következő filmen gondolkodom. Volt egy tervem, amerikai film, leforgattam. Elképesztő erőket kellett megmozgatni a tengerentúlon, én ehhez nem vagyon eléggé energikus. Másrészt nem szeretem, ha a producerek beleszólnak az alkotói folyamatba. Azt hiszem, túl európai vagyok én Amerikának.

Róma olyan, mint egy örök műemlék – vallja Sorrentino