Másodjára a bázeli művészeti vásárban láttam, ahol kiállítóként vett részt. A standja kicsi volt, az ott folyó társasági élet viszont annál nagyobb. Akkor is, ahogy mindig, érdekes embereket vonzott maga köré.

A gyűjteményével először 1996-ban, a nagy műcsarnoki kiállításon találkoztam. Ha rögtön nyilvánvaló volt is számomra, hogy sok tekintetben másként választunk és értékelünk műveket, lenyűgözött a fantasztikus gazdagságban testet öltő szabadsága. Volt bátorsága és tudott is mindig saját ítélete alapján dönteni, provokálóan egyéni úton járni.

Egy idő után végre személyesen is megismerkedtünk. Furcsa, de hamar megtaláltuk a közös hangot, a vele töltött idő mindig az otthonosság érzésével töltött el. Évente kétszer-háromszor meglátogattam bázeli otthonában, és ő is rendszeresen felkeresett, ha éppen Budapesten volt. Nem ismertem még egy embert, akivel így lehetett beszélgetni. Nem volt tabu, bármit kérdezhettem, őszintén válaszolt. A vészkorszakról, auschwitzi tapasztalatairól éppen úgy mesélt, mint vallásról, gyűjtői, műkereskedői élményeiről, legbensőségesebb magánéletéről. Szabad és tökéletesen nyitott szellemű ember volt, kristálytiszta intellektussal, akit a beszélgetések során csak egyetlen dolog hozhatott ki a sodrából: az unalom. Azt nem tolerálta.

Állandóan olvasott és gondolkodott, a nemzetközi és magyar költészetet, festészetet éppen úgy figyelte, mint a politikát és a bulvárt. Szerettem, hogy minden tragikus tapasztalata ellenére végig ragaszkodott a hazájához. Értékelte, gyűjtötte a magyar avantgárd nemzetközileg jegyzett nagyjainak, Kassáknak és társainak a munkáit, és közben azon kevesek egyike volt, akik szenvedélyesen vásárolják a népi hímzéseket. Rajongott a magyar nyelvért, és mecénásként is sokat tett a szép magyar beszédért. Lehetetlen lenne őt elhelyezni a bután leegyszerűsödő hazai közélet térképén.

A gyűjteménye sokak számára zavarba ejtő volt. A műcsarnoki kiállítás áttekintést adott a kollekció belső hangsúlyairól, de igazán az otthonában bontakozott ki a szellemisége. Szinte felmérhetetlen gazdagságát és változatosságát látva, sokan nem ismerték fel a jelentőségét, legyintettek,mert túl sok és túl áttekinthetetlen volt nekik. Kassák és Batthyány Gyula együtt? Ez jó néhány művészettörténész számára felfoghatatlan volt. Pedig ebben is, mint az élet minden területén, sémák és panelek nélkül gondolkodott, szinte provokált a döntéseivel. Éveken át küzdenie kellett azért, hogy gyűjteményének egy részét valamelyik magyar múzeum befogadja ajándékként. Örülök, hogy Veszprémben ez végül megtörtént. Néhány év óta egy baleset miatt már nem tudott Budapestre jönni. Többször utaztam el hozzá, tavaly – a rossz híreket hallva – már azért, mert el akartam búcsúzni tőle. Akkor, a szemébe nézve, neki is csak azt mondtam: köszönöm a sorsnak, hogy megismerhettem.