Sajnos a szójáték lefordíthatatlan, de legalább elmagyarázható. Amikor Joyce DiDonato a Drama Queens címet adta a barokk áriákból álló estjének, nem csak arra gondolt, hogy a műsorban olyan részleteket fog előadni, amelyben királynők szólalnak meg. Erre is gondolt, ezért lehetett a magyar változat Drámák – királynők. Meg arra is, amit a drama queen kifejezés jelent angolul, az eseményekre túlzottan reagáló nőkre, akik, ha mondjuk nem kapható kedvenc vajuk a boltban, akkor elájulnak, sikítozni kezdenek, és kijelentik, hogy ebben az országban nem lehet élni. Arra gondolt, amiért az operát szeretjük: itt még nagybetűs az élet, van öt perc méltón meghalni, és lehet azt énekelni, mint abban a semmiből előhúzott, felfoghatatlan szépségű Keiser-áriában, hogy hadd sírjak, aztán hadd haljak meg. Rendes ember azt sem tudja, hogy élt Keiser nevű zeneszerző, azt meg végképp nem, hogy volt neki Fredegunda című operája. Amiben ennyi van, mert amennyi van, azt DiDonato kihozza belőle, csöndesség, elhalás, érzékenység. Valami mintha nem lenne egészen rendben a zeneirodalomról alkotott képünkkel, a nagy zeneszerzők kánonjával.

Megpróbálok úgy beszámolni Joyce DiDonato estjéről, hogy közben nem emlegetem Cecilia Bartolit, hátha legalább az énekesek kánonjával nem keverek össze semmit.

Amit láttunk, az közel volt a tökéleteshez. Ahogy DiDonato bejött, az ember azt érezte, így kell bejönni. A ruhája Vivienne Westwood, piros selyem, ott takar, ahol kell, és ott erősít, ahol jó. A frizurája feltornyozva a feje tetején, hogy királynői legyen, korona helyett hajkorona, és ahogy megszólal, az a kifinomult énekes kultúra és a szép hang együttes támadása. Nincs rajta fogás, nincs mit kifogásolni. Mindegy, mit énekel, annyira jó, de persze nem mindegy, hogy mit énekel. Abban a világban mozog, amelyben az ismert művek is majdnem mind ismeretlenek, hiába Handel, ha az Alessandro (meg persze Julius Caesar is lesz majd), de Monteverdi mellett Orlandini, Giacomelli és Porta a szerző.

Joyce DiDonato meg tényleg mindent tud, gyorsat, lassút, laza koloratúrákat, amelyeket csak mintha elengedne, mintha kezdettől, készen ott volnának benne, csak hagyni kell, hogy elrepüljenek, és a súlyos, lassú áriákat, ahol koncentrálódik az erő, ahol a szünetektől halálra válik a hallgató. A második részben a ruha barokkosodik, marad a karmazsin, de krinolinnal, ugyanúgy megdöbbenti belépésekor a nézőket, mint az első. A zenekar a Complesso Barocco, a fantasztikus rock-barokk hegedűssel, Dmitry Sinkowskyval az élen, itt mindenki mindent tud. Lehet ez nyomasztó, de nyomassza az énekeseket, akik ugyanezen a pályán akarnak boldogulni. Lehet, hogy nagyon kiszámított, de ez a pályához tartozik, a világ néhány fontos koncerttermében már ájuldozott a közönség ezeket az áriákat hallgatva, közben nyilván ugyanezeket a ruhákat és frizurát nézve. Erre vártunk, hogy végre térképre kerüljünk, hogy azt élhessük át, amit a Carnegie Hallban szoktak.

Az ütemes tapsra DiDonato amerikai naivitással reagál, azt képzeli, ez valami magyar sajátosság, nem tudja, hogy ez „communist applaud”, rákosista örökségünk, kicsit táncikál rá, nem bántó. Aztán a már emlegetett Reinhard Keiser-ária, amit az ember magával cipel egy életen át, soha nem felejti el, milyen is volt először hallani. Autogramért hosszú sor áll az előadás után, valaki az inge hátára kéri az aláírást. Tudom, hogy igaza van, és nem nagyon tudom, miért nem én vagyok az az ember.