A lengyel határhoz közel, Cottbusban megrendezett filmfesztivál szimpatikus vonása, hogy nem kíván kimondottan premiermustra lenni: az a célja, hogy minden évben keresztmetszetét adja a volt szocialista országok mozgóképművészetének. Továbbá, miután a versenybe németországi premiereket kell összegyűjteniük, a nagy nemzetközi sikert elért filmek alapból kiesnek, így kisebb fesztiválok felhozatalából válogatnak. A felfedezés öröme vár tehát a cottbusi fesztiválozóra, és igazából minden évben sikerül egy, szerencsésebb esetben két remekművet találni. Valamint néhány olyat, amely ha esztétikailag nem is mindig üti meg a kívánt szintet, alkalmat teremt arra, hogy bepillantást nyerhessünk a ma már egzotikusnak nevezhető kultúrákba, társadalmakba.

Viktor, a XIX. századi regényfigura – részlet Aleksandr Veledinsky filmjéből

A tipikus naiv filmkészítés iskoláját képviseli a Love Me című ukrán–török koprodukció, melynek különlegessége, hogy egy házaspár, török férfi (Mehmet Bahardir Er) és ukrán nő (Maryna Er Gorbach) rendezte. Ennek megfelelően a multikulti vonal eléggé erős. Egy csapat török férfi érkezik Kijevbe, ahol a felvezetés szerint „csak szép nők laknak, mivel a csúnyák átúsztak Törökországba”. Többségük a piros lámpás negyedbe vágyik, de a házasság előtt álló Cemal belekeveredik a gyönyörű és luxuslányként kitartott Sasha életébe, aki épp szakítana orosz és főként házas szeretőjével. Cemal egy tizenéves naivitásával veti bele magát az érzelmekbe és jut el a nyilvánvaló csalódásig – az álomszerűség és a naturalizmus ritkán párosítható. A kultúrák szembenállását mutatja be a szlovén–horvát koprodukcióban készült Chefurs Raus! (a chefurs szó a zsidó és egyéb bevándorlók gúnyszava a szlovén nyelvben), mely alkotás Goran Vojnovic rendező regényének adaptációja. A mű középpontjában a polarizált ljubljanai társadalom áll, azon belül is négy chefur, beilleszkedni nem tudó vagy nem is akaró fiatal áll, de a vágyott mondanivaló nem igazán jön át a dramaturgiai szabályokat szinte teljesen negligáló mű esetén.

Nem lehet elmenni az elképesztően tehetséges bosnyák Jasmila Zbanic For Those Who Can Tell No Tales (Azoknak, akik nem tudnak beszélni) fikciós áldokumentumfilmje mellett sem, amelyben az ausztrál színész, Kym Vercoe saját történetét forgatták újra. Vercoe még 2008-ban turistaként indult el Boszniába, a Nobel-díjas Ivo Andric Híd a Drinán regényének a hatására. A Vilina Vlas Hotelben szállt meg, és nem tudott aludni. Később megtudta, hogy ebben az épületben a szerbek több mint kétszáz bosnyák nőt erőszakoltak meg. Vercoe végül visszatér, hogy többet megtudjon az 1992-ben történt eseményekről, de mindenki tagadja az etnikai tisztogatások tényét. Zbanic és Vercoe máig nem feledett sebeket és indulatokat mutat meg: Bosznia-Hercegovina jelenleg is időzített bombaként ketyeg, ráadásul a bosnyák filmesnek inkognitóban kellett leforgatnia a művet –mintha Ivo Andricról készítene dokumentumfilmet egy szerb kolléga. A téma ugyanis tabu Bosznia szerb részén és Szerbiában, ráadásul a rendező Arany Medve-díjas műve, a Szerelmem, Szarajevó be van tiltva itt a mostanival együtt. Nem véletlenül: Zbanic kézzelfoghatóvá tette a gyűlöletet és azt, hogy a szerbek nagy százaléka hősnek tekinti háborús bűnöseiket. Bosnyákok iránti gyűlöletüket az ötszáz éves török megszállással indokolják. Zbanic műve mesteri film a háború mögötti gyűlöletről, annak félelmetes erejéről. Kár, hogy minden bizonnyal „életveszélyes” szókimondása miatt nem ismerték el díjjal.

Hazai film sem tavaly, sem idén nem került be a versenyprogramba. Noha valóban nem nagyon van mit beválogatni a magyar filmipar utóbbi éveinek terméséből, ám Deák Krisztina Aglaja című cirkuszfilmje elfért volna a többi között mind színvonalát, mind témafelvetését tekintve. De hogy nem múlt el teljesen magyar részvétel nélkül a filmes mustra, az a Roxanne című román versenyfilmnek köszönhető. Hiszen Vágási Emőke producer révén félig-meddig magyar koprodukció. Vali Hotea rendező moralizáló tanmeséje egy férfiről szól, aki utánajár, hogy ki jelentett róla a Ceausescu-rendszerben. Kiderül, hogy van egy húszéves fia attól a nőtől, aki most a legjobb barátja felesége, ám az is világossá válik, hogy a barát sem az, akinek látszott...

A legnagyobb problémák vagy a problémákat leginkább megfogalmazni képes alkotók, úgy tűnik, jelenleg Oroszországban vannak. Nem véletlen, hogy a két legfontosabb díjat két orosz produkció vitte el a 23. Cottbusi Filmfesztiválon: a húszezer euróval járó, Lubina névre keresztelt elismerést Aleksandr Veledinsky kapta a The Geographer Drank His Globe Away (A földrajztanár, aki elitta a világot), a zsűri nagydíját pedig Yury Bukov a The Major (Az Őrnagy) című filmért. Utóbbi egy sötét thriller, amelynek antihőse, az őrnagy elüt egy kis fiút. Az esetet megpróbálják eltussolni, de útban van a szemtanú anya, illetve az apa, aki fegyverrel próbál meg igazságot tenni. De most Oroszországban nincs igazság, győznek a rosszak, az ártatlanok pedig elpusztulnak. A kegyetlenség ábrázolása helyett a szarkazmust választotta Veledinsky: a Perm városában élő, eredetileg biológus Viktor jobb híján elmegy földrajzot tanítani. Miközben megküzd a tinikkel, magánélete atomjaira hullik, amit alkoholizmusa csak súlyosbít. Az orosz értelmiségi nemcsak hogy semmit nem tud elérni, de az is kiderül, hogy a klasszikus, XIX. századi regényfigurára hajazó Viktor nem kompatibilis a mai posztszovjet társadalommal, amely minden tehetséget elpusztít. Azért annak örülünk, hogy a filmesekre ez a definíció (még) nem áll.