– Lehiggadt már egy kicsit?

– Persze. De most is csak azt tudom mondani, amit akkor: az üres hordozók után járó jogdíjból most elvont huszonöt százalék a zenészeké. Lehet arról vitatkozni, hogy mennyire jó a törvény, amely nekünk ítéli ezt a pénzt. Én szívesen vitatkoznék is mondjuk arról, hogy kapjanak-e belőle a szoftvergyártók is például. De a jelen pillanatban is hatályos európai törvények szerint ez az összeg a miénk.

– L. Simon László és a kormánypárti többség viszont nem így gondolta.

– Előfordulhat, hogy nincs igazuk. L. Simon a válaszlevelében azt írja egyébként, hogy az Artisjus rosszul működik. Lehet, hogy így van, de amíg a mostantól pénzosztó szerepben feltűnő NKA működésén nem, addig az egyesületén, ha sok zenész elégedetlen vele, tudunk változtatni. Az utóbbi években éppen azért történtek nagyon fontos reformok az Artisjusban, mert a vezetőségben teret kaptak azok a fiatalok, akik komolyan foglalkoznak a szakma helyzetével. Ezért gondolják úgy sokan, hogy ma igazságosabban működik a szervezet, mint korábban. Én sem voltam egy nagy Artisjus-rajongó a kilencvenes években, most mégis azt látom, hogy csakis annak van értelme, hogy mi, zenészek újítjuk meg, belülről. Ne kívülről, hatalmi szóval mondja meg valaki, hogy mi a baj.

– Az NKA vezetője külföldi példákra is hivatkozott.

– Ahol az üres hordozók után járó pénz egy részét szociális célokra fordítják, mondjuk Ausztriában, ott sem az állam, hanem az ottani jogkezelő által megbízott alapítványok végzik a pénzosztást.

– Ráadásul ön kételkedik az államban. Idézem: „Nem bízom Önökben.”

– Természetesen nem vonhatjuk eleve kétségbe, hogy igazságosan döntenek majd az újraosztást illetően, az egyszerű állampolgár azonban mégis szkeptikusan figyeli, mi történik. Nem arról van szó, hogy én mennyire gyanakvó és cinikus fiú vagyok. Elég, ha megnézzük a közvélemény-kutatásokat: az emberek nem bíznak az állami intézményekben, mindenhol mutyit, korrupciót, urambátyám viszonyokat sejtenek. Ráadásul az NKA eddigi húsz éve nem arról szólt, hogy olyan nagy előszeretettel támogatta volna a populáris kultúrát. Mindennek ellenére nem lehetetlen, hogy akár jól is működhetne ez a rendszer – de attól még a mi pénzünkről van szó, mi szeretnénk felügyelni, mi lesz vele. Azt is el tudnám képzelni, hogy ezt a pénzt, vagy akár ennél nagyobb összeget is, egy a szakma által felügyelt, szociális rendszer segítségével osszuk szét. Minden zenészben van annyi szolidaritás, hogy a nehéz helyzetben lévő idősebb vagy akár fiatal pályatársait segítse. De azt, hogy belenyúlnak a zsebünkbe, és mindenféle előzetes egyeztetés nélkül elviszik a pénzt, hát az felháborító. Ne értsen félre: nem akarok részt venni semmiféle pénzosztó bizottságban, nem érdekel az efféle munka. Ez sokkal inkább elvi kérdés.

– Azt írta, L. Simon blogjából értesült a változásról. Ez komoly?

– Komoly. Sokan voltunk így ezzel. Honnan tudtunk volna róla? Tényleg nem történt semmiféle előzetes egyeztetés. Csak jött a levél a petíció aláírására vonatkozó felhívással, hogy „gyerekek, baj van, megint viszik a pénzünket”, hiszen korábban már elvontak ugyaninnen hét százalékot. Egy hétvége alatt egyébként több mint 1400 művész írta alá a tiltakozást. 

– L. Simon László erre azt válaszolta: az előzetes egyeztetés nem lett volna más, mint piaci alkudozás.

– Már a felvetést sem értem. A politika a megegyezés művészete is. Persze hogy egyeztetnünk kellett volna. Hiszen L. Simon Lászlónak is lehetnek érvei, amelyeket érdemes végighallgatni, megfontolni. És nekünk is. De a mostani lépésre nincs példa Európában, ő sem tudott érdemi párhuzamot vonni más országok gyakorlatával.

– Az erő viszont a kormánytöbbség oldalán áll. Van értelme ugrálni?

– Azért kell vernünk most a tamtamot, hogy ne akkor kezdjük el, amikor legközelebb újra visszatérnek az Artisjushoz mint pénzforráshoz. Hiszen ne felejtsük el: az egyesület mégiscsak begyűjt és szétoszt évente mintegy tízmilliárd forintot. Egy olyan országban, ahol a kulturális költségvetés nem éri el a hatvanmilliárdot, ez nagyon komoly összeg. Úgyhogy nyilván jönni fognak még. A mostani lépés nekem még mindig egyszerű zsákmányszerzésnek tűnik, ráadásul olyannak, ami nem fenyeget komolyabb politikai károkkal, vagyis azzal, hogy a kormány magára haragítana nagyobb társadalmi csoportokat. Hiszen megint egy olyan érdekcsoportnak sérülnek az európai törvények által garantált jogai, amely már így is egy csomó előítéletnek van kitéve. „A zenészek úgyis nagyon gazdagok, nem dolgoznak, léhűtők, menjenek el inkább sóbányába vagy közmunkára...” Az egzisztenciális félelmek mellett az előítéletességre rájátszani: ez már régóta működik a magyar politikában. Ne felejtsük el, hogy ez egy nagyon kicsi piac, nagyon megosztott szakma. Nem egy szűk csoportnak lobbizom, nem is magamért, hanem a közösség érdekeiért. Akkor is, ha ez a mostani elvonás a korábbiakkal együtt nekem valószínűleg milliós mínuszt jelent –pontos számot csak jövő májusban fogok tudni. Amikor csak lehet, elkerülöm a politikát, de a sajátmunkám körülményeit érintő döntéseknél kötelességem megszólalni.

– L. Simon azt is írta, hogy bár előzetes egyeztetés nem volt a jogdíjak ügyében, igenis létezik nagy ívű kulturális koncepció, amelynek végleges formába öntése már a szakmai szervezetekkel történő, egyébként elindult egyeztetések során valósul majd meg.

– Ez valószínűleg a politikai blabla kategóriájába tartozó kijelentés. Ahogy nyilván sokaknak, úgy nekem is vannak ötleteim, mit lehetne csinálni. Voltak is már, például a PANKKK (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért – a szerk.), amelynek kidolgozásában én is részt vettem. Ezt 2011-ben megszüntették. De azzal is fontos lenne foglalkozni, hogy legyen több olyan zeneiskola, vidéken is,mint a kőbányai, amelyik kifejezetten könnyűzenei képzéssel foglalkozik. Kiépíteni a közösségi élményen alapuló zenetanulást, hogy ne csak elit művészt akarjunk nevelni a gyerekből, hanem olyan embert, aki szeret közösségben muzsikálni. És hát a magyar popzene külföldi képviselete, menedzselése is nagyon elhanyagolt terület. Magyarországon több mint húsz éve egyetlen kormánynak sem volt látomása arról, hogy ennek az országnak a kultúráját hogyan kellene tálalni, hogyan kellene ezt a szűk piacot tágítani. Egyébként nem is az az igazi baj, hogy alig tízmillióan vagyunk, hanem hogy ennek a tízmilliónak csak öt-nyolc százaléka engedheti meg magának, hogy koncertre, színházba járjon, könyvet vegyen... A franciák vagy a skandinávok már évtizedekkel ezelőtt kitalálták, hogy a popkultúra a legolcsóbb és leghatékonyabb kulturális kitörési pont. Nem a magaskultúra rovására támogatják a popot, hanem azzal párhuzamosan. Az erős hátszél nyomán pedig ma ott tartunk, hogy az európai piacon jelentős szeletet tudott magának kihasítani néhány nemzeti popkultúra is.

– Nincs üzenetünk?

– 1988-ban végigmentem a berlini fal túloldalán. Volt egy felirat, sosem felejtem el: „Keletről nem jön új.” Szerintem az egyik legnagyobb bűne a vasfüggöny mögött töltött negyven évnek, hogy „csak” azokat az értékeket tudtuk adni a nagyvilágnak, ami az elszigeteltségünkben, skanzenszerűségünkben megmaradt nekünk: a klasszikus és a népi kultúrát. De újdonságokat, mint a századforduló környékén, amikor a Monarchia trendformáló közeg volt, nem tudunk adni. A mai kormány protekcionizmusával, autoriter hozzáállásával ugyanazt a kontraszelekciót hajtja végre, mint annak idején a Kádár-rendszer – csak gyorsabban. A lojalitás az elsődleges szempont. Hogy nem szarunk az asztalra, ahonnan eszünk. A kritikai hangokat elhallgattatják, az önálló, kreatív gondolatokkal bíró embereket pedig – akik akár segíthetnék is a nyilván nem tisztán rosszindulatú tisztviselőket – elmarják maguk mellől.

Névjegy

LOVASI ANDRÁS 1967-ben született. 1987-ben barátaival megalakította a Kispál és a Borz zenekart, amelynek énekese, basszusgitárosa és dalszerzője volt egészen a zenekar 2010-es feloszlásáig. 2001-ben szólóalbumot jelentetett meg, 2005 óta pedig a most egyébként éppen új lemezt készítő Kiscsillag frontembere, gitárosa és dalszerzője. Egyik főszervezője a Fishing on Orfű fesztiválnak, ahol egy nem régi bejelentés szerint újra összeáll a Kispál és a Borz három koncert erejéig. Több filmben játszott kisebb-nagyobb szerepet. 2005-ben Budapestért díjjal, 2010-ben pedig Kossuth-díjjal tüntették ki.

Lovasi András: Ma a lojalitás az elsődleges szempont