E bosszú előzményét, az 1942-es újvidéki tömegmészárlást ugyancsak Cseres Tibor írta meg 1964-ben megjelent regényében, a Hideg napokban, amelyből Kovács András készített kitűnő filmet. A magyar nemzeti önvizsgálat, a múlttal való szembenézés, leszámolás egyik fontos gesztusának számított ez akkoriban. De Cseres hiába várt arra, hogy ugyanezt megtegyék a szerbek is a magyarok ellen elkövetett 1944-es népirtással kapcsolatban. Részint ezért is hívta fel a figyelmet erre ő maga a kilencvenes évek elején.

A szerb nacionalizmus viszont, mondhatnánk, éppen a kilencvenes években a délszláv háborúval és az ország széthullásával fizetett az elmulasztott önvizsgálatért. Az előadás azonban a Kamrában csak a felszínen, az események szintjén foglalkozik a történelmi adok-kapok fölemlegetésével. Brestyánszki Boros Rozália dokumentatív szövegkönyve nyomán két órán át sorakoznak a borzalmak, a rémtettek. Alkoholtól és ideológiai elhivatottságtól részegen randalírozó gyilkosok és szenvedő, rettegő áldozatok igen változatos, sokszor mégis ismétlődőnek érzett képei követik egymást.

Az alaphelyzet többnyire azonos: önkényeskedők és kiszolgáltatottak állnak (ülnek, fekszenek, összekapaszkodnak, énekelnek, táncolnak) szemben egymással. A történelmi előzmények, az okok, a hivatkozási alapok vagy ürügyek fölemlegetését a politikai-történelmi korrektség követeli meg. Csakhogy a rémtetteket nem indokolhatja a történelem. A bosszú és viszontbosszú. De tettesek és áldozatok emlékeznek és emlékeztetnek az előzményekre, mintha egy gyilkosság hivatkozási alap lenne egy másikra.

Bár a gyilkosok az érvelésnél jobban szeretnek mulatni, inni és erőszakoskodni. Az ideológia sem ok, inkább csak ürügy számukra. A kegyetlenkedés, a hatalom élvezete vagy csak elemi vérszomj vezeti őket. Mintha Marxot parafrazeálva azt üzennék, az elmélet is vérszomjjá válik, mihelyt a tömegeket megragadja. A megidézett történelmi iszonyatot felülírja az, hogy mindez egyáltalán megtörténhetett. Máté Gábor rendezése nem is a mérlegkészítés vagy az igazságtétel reménytelen igényét sugallja, hiszen egy ártatlan áldozat is több az elviselhetőnél.

Míg a helyünket keressük, a Kamra ezúttal medenceszerű játékterén (díszlet: Cziegler Balázs) fekete morzsalékból – tekintsük földnek – emberi testrészek, kéz, láb, fej, állnak ki. Félig-meddig eltemetett halottak. Szirtes Ági megszikkadt, megkövesedett anyai fájdalommal indítja az emlékezést. A halottak fölemelkednek, kimennek, megkezdődik az események visszapergetése. Az előadás nem az érzékekre akar hatni, hanem az értelemre. A cím (Vörös) természetesen a vérre utal elsősorban, és áttételesen arra az ideológiára, amelybe a partizánok a rémtetteiket burkolták.

Éppen ezért a színpadi vér ezúttal nem trükkösen elővarázsolt maszatolódó, kenődő folyadék, hanem vörös textil. Szalag, szakadozott álarc vagy gondosan vasalt ruha. A halált is vörös anyagok jelzik. Nyilvánvaló jelentése van annak is, hogy a szerepeiket váltogató színészek bármikor felbukkanhatnak gyilkos vagy áldozat, cinkos vagy szemtanú bőrében is, mintha Örkény Pistijére utalnának, aki miután kiadja a tűzparancsot, beáll a lelövendők közé. A szabadkai–budapesti vegyes csapatból kitűnik Fekete Ernő remek portréja egy angolos eleganciájú nyilas tömeggyilkosról, erőteljesen van jelen Pálfi Ervin és Mászáros Béla, Csernik Árpád és Dankó István, Kalmár Zsuzsa és G. Erdélyi Hermina. És mindenki más is hibátlanul ellátja feladatát.

A Katona József Színház a Szabadkai Népszínházzal közösen készítette az előadást. Előbb Szabadkán mutatták be október elején, most Budapesten. Fontos politikai, morális és színházi gesztus ez. Ha lehetséges megbékélés, ha valaha lezárulhat a történelmi adok-kapok, ahhoz jelentékeny hozzájárulás lehet. A színház megtette, amit tehet.

Katona József Színház, Kamra

Szirtes Ági (fent) és a félig-meddig eltemetett halottak