A megkésett beatnemzedék a Ludwig Múzeumban
Némi szkeptikus nosztalgiával lépek be ebbe a tárlatba: vajon visszatérhet-e az a boldog kamaszérzés, amelyben akkor éltem, amikor a nyolcvanas évek elején az Üvöltés című antológiát és Ginsberg akkoriban végre magyarul is kiadott A leples bitang című kötetét hurcoltam a zsebemben? Mert ma már annyira elmúlt ez az egész, és gondolom, nemcsak bennem, hogy a nemrég új fordításban és teljes egészében megjelent Úton sem hozott lázba, de a belőle nagyon megkésve elkészült film se.
Most, ha jól számolom, mintha a beatkorszak harmadik „reneszánsza” lenne Magyarországon. Az első csak tíz évet késett. A hatvanas évek végén, 1967-ben (de bizonyos szempontból pont jó időben, ’68 előtt) látott napvilágot először az Üvöltés, meglehetősen pontosan válogatva, és Sükösd Mihály máig érvényes előszavával. Ebben jelent meg magyarul Orbán Ottó fordításában a generáció himnusza, Ginsberg címadó verse. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket...” – még ma is a fülünkben cseng ez a sor, amely beteljesedett az elmúlt évtizedekben, a beatnemzedék nagyjainak sorsában. Leghamarabb Jack Kerouac és Neal Cassady korai halálában, ’67-ben, illetve ’68-ban.
A második reneszánsz a nyolcvanas évek elején zajlott nálunk Hobo feldolgozásainak köszönhetően. Újra megjelent az Üvöltés és az Úton, előbbi 94 500, utóbbi 110 600 példányban! És Ginsberg is eljött, többször is, hogy élőben képviselje a nagy nemzedéket, Hobóval még egy közös albumot is kiadtak. Ez már húsz-huszonöt év késéssel történt.
Ma, az újabb, de a korábbiaknál sokkal halványabb beatreneszánsz idején (ha van egyáltalán), már ötven évvel vagyunk a virágkor után. Már majdnem mindenki elment. Ferlinghetti mondjuk itt van még, és nemrég hallatott is magáról, amikor igazi, öreg lázadóként visszautasította a Janus Panonnius-díjat. De nem akarnám mindezt továbbvezetni Fabényi Júliáig, akinek a Ludwig vezetőjeként éppen ez az első kiállítása. A tárlatnak a magyar recepció különben sem témája. Majd csak kísérőprogramként. A francia Jean-Jacques Lebel, a kiállítás összeállítója is nemzedéki társ volt, már a hatvanas évek legelején kapcsolatba került a beatirodalom vezető figuráival, amikor Ginsberg, Corso, Orlovsky, Burroughs és Kerouac alkalmanként átruccantak az óceán innenső oldalára, és Párizsban, az úgynevezett „Beat hotelben”, egy kis párizsi szállodában időztek.
Lebel úr maga is rengeteg dokumentummal rendelkezik, Ginsberggel készített negyvenórás életinterjút, amelyből a kiállításon négyórányi válogatást láthatunk. Még a kilencvenes években végigjárták együtt a hotelt a lebontása előtt, hogy filmre rögzítsék a szobákat és a hozzájuk fűződő emlékeket, például Corso alig két-három négyzetméteres padláscelláját vagy azt a földszinti kétágyast, amelyben Ginsberg és Orlovsky húzta meg magát. Dokumentumai a metzi Pompidou Központ, a Le Fresnoy, a Les Champs Libres és a karlsruhei ZKM anyagaival kiegészülve állnak össze kiállítássá.
Tárgyak nincsenek, minden vetített, hangos és mozgó. Elsőre ijesztő is ez a multimédiás szellemidézés, ahogy a képfelületek egymást elnyomva, zsongva ontják az információt. Ha minden vásznon végig szeretnénk nézni a látnivalókat, egy egész napot kellene a kiállításra szánni, ami egyébként megérné, csak kevesen engedhetik meg maguknak. Az egyik kivetítőn a nemzedék képzőművészete a téma, például Burroughs „shotgun arts” képei, melyeket puskával festett a mester, a vászon elé helyezett festékes flakonok szétdurrantásával.
Egy másik vásznon épp sikerül elcsípni egy beszélgetést, melyen Burroughs arról értekezik, hogy írásaiban is úgy keni oda a szavakat, mint festő a foltokat: „a torkukat is elvághatnám”, jegyzi meg. Mármint a szavaknak. Utána Kerouac röhögi ki a riportert: „Úristen, nincs nagy társadalom.” Egy újabb kivetítőn az általa írt, Robert Frank rendezte Pull My Baby című 1959-es kisfilm részlete forog, Kerouac hangalámondásával, Corsóval és Ginsberggel a főszerepben. Jelenetek egy New York-i művészlakás zajos, mámoros életéből.
Valahol később Ginsberg meséli, hogy annak idején, az ötvenes években havi 28 dollárért lehetett bérelni Manhattanben egy ilyen kis lakot, neki akkor heti 29 dollár volt a fizetése kifutófiúként. Amikor a film készült, a nemzedék már túl volt első nagy hódításain, ’57-ben megjelent az Úton, és Ginsbergék megtartották már azt a felolvasást is abban a New York-i galériában, ahol az Üvöltés először vert visszhangot, s amely után a San Franciscóban épp saját kiadót indító Ferlinghetti táviratot küldött az ismeretlen alkotónak: „Üdvözöllek egy nagyszerű karrier kezdetén.”
Más vásznakon újabb dokumentumfilm-darabok peregnek, felvételek hangköltészeti előadásokból (például a Polyphonix fesztiválokról), dzsesszpartikról, vallomások és sztorik. Befogadói vagyunk egy végtelenített sztorifolyamnak, amelynek csak egy állomása a Ginsberg halálos ágyán készült felvétel, s messze nem a vége. Ahogy azt az általa követett buddhista tanítás is mondja. Folytatódik a következő teremben a fotókkal, majd végül a kéziratok kerülnek sorra, mint a próféták fóliói (például az Úton 40 méteres tekercse, melyet Kerouac, igazi sportteljesítményként, mindössze két hét alatt gépelt tele) és hozzá a beat szentjeinek mantrázó hangfelvételei.
Mire ide jutunk, persze a kiállítás már rég beszippantott, és már együtt utazunk az ötven évvel ezelőtti Amerikán át Ken Kesey Further nevű pszichedelikus buszán, amelyet a görög isten arcú Neal Cassady vezet (akiről egyébként Kerouac Dean Moriartyt mintázta), és ott utazik velünk mindenki, aki fontos volt, és néhányan azok közül is, akik kevésbé, de különböző figurákban mégis beleíródtak a beatirodalomba: ivócimborák, drogosok és csajok, akik már rég öngyilkosok lettek paranoiás rohamaikban, és persze Ginsberg a kalauz. Akinek valaha jelentett valamit ez a világ, újra ott lehet az Úton.
