Folyamatos jelen idő
Írjuk mindezt annak a mélységes tudatában, hogy nincs olcsóbb és visszataszítóbb a kartársi jobban tudásnál. Annál az antológia-, válogatás- és koncepciókritikánál, amely utólag és felelősség nélkül, ámde hozzáértését villogtatva sorolja fel, mi minden hiányzik egy elkészült összeállításból. Amely megteheti, hogy nem számol kiállítás esetén anyagiakkal, gyűjteményi korlátokkal, a kölcsönzés akadályaival.
Mindazonáltal nemcsak Koffán Károly hiányzik A magyar sokszorosított grafika 1945–2010 alcímű kiállításból Fehérváron, hanem a negyvenöt utáni teljes tíz esztendő is. Ezt belátóan bár, de meg kell állapítani. Aztán, ha tudomásul vettük, hogy a felszabadulás utáni korszak itt ötvenhattal kezdődik, gazdag, tartalmas és sokszínű produktumait láthatjuk a főcímbeli karctűnek és monitornak, a műág inkább folyamatos jelen időben, semmint folyamatos múltban írt históriájának.
Rangján és élvezetesen emeli ki Lóska Lajos kurátor a két történelmi csúcspontot, a hatvanas évek és a hetvenes-nyolcvanas évtized arany korszakát. Az elsőben Kondor Bélával indítja azt a vonulatot, amely lényegében és végképp megteremtette a szuverén, felnőtt magyar grafikát, a másodikban körképet nyújt a nagy egyenlők utódnemzedékéről. Kondor mellett a mellé állíthatók, a géniusz által soha el nem homályosíthatók. Az aprólékos-gonoszkodó, gyanús-vidor meséket költő Gross Arnold, a pop-artot barokkosító Pásztor Gábor és a szenvedő kíméletlenségével sehová nem kapcsolható, de mégis nagyon kortárs Major János. Még olyan finom utalásokra is marad hely, mint az akkor gyönyörű szürrealitással Pompeit karcoló Maurer Dóra váltása a puritán-szikár geometrikus szitákba.
Arra, hogy a hatvanas évtized nagy korszakának mi a titka, részötleteink régen vannak, ha egészében a magyarázatot még mindig nem tudjuk is. Arra azonban, hogy a negyvenöt körül születettek miként alkottak új, nem ezüst, hanem újabb arany korszakot, végképp nincs. Csak egy lenyűgöző, megvesztegető tabló a második szinten Szemethy rézkarc-, Almásy litográfia- és Banga linóleumremekeivel, amelyek hiánytalanná teszik a főcím ígérte egyik élményt.
A másik, az elektronika képviselete szerényebb. Ha a látogatónak van szerencséje kézbe venni a rendező Lóska ez alkalommal megjelent hasonló című összefoglaló könyvét, látni fogja, hogy nem szándékon és tárgyismereten múlott, hogy a harmincas éveiben járó Germán Fatime műanyagfényű multiplikái elhomályosítják a kategória szürkébb árnyalatú darabjait.
