Látta Margarethe von Trotta Hannah Arendt-filmjét?

Nem, és nem is fogom megnézni, mert – ugyan Hannah Arendt munkásságát nagyra tartom – az Eichmann Jeruzsálemben című könyvét soha nem szerettem. Minden író követhet el hibákat az írásaiban, de ebben az esetben nem esztétikai hibát róhatunk fel a szerzőnek, hanem morális tévedést.

Arendt kapott hideget és meleget a kortársaitól. Ötven év nem tompította a kritika élét?

Ma is ugyanúgy érvényes a morális tévedésének a történelmi tanulsága, mint hatvanháromban. Hannah Arendt elmarasztalta a zsidó tanácsok működését a háború idején. Ezzel morálisan igen magas lóra ült, és egy olyan helyzetről mondott ítéletet, amelynek ő soha nem volt részese. Neki soha nem kellett konfrontálódnia azzal a helyzettel, amiben a zsidó tanácsoknak borzalmasan nehéz döntést kellett hozniuk, hogy egyes emberek megmentéséért másokat feláldozzanak. Lehet, hogy nem lett volna szabad ezt tenni. De mégis, a talmudi gondolat szerint: aki egy embert megment, az megmenti az emberiséget. Nem mondom, hogy jól döntöttek, de ilyen rettenetes helyzetben nincs jó döntés. Hannah Arendt teljesen félreértette Eichmannt, aki nyilvánvalóan hazudott, amikor azt vallotta, hogy tisztviselőként csak parancsot teljesített, és nem tudott semmiről. Arendt viszont ténynek vette a szavait, mert volt egy elmélete, amihez gyakorlati bizonyítékot keresett. Heidegger alapgondolata szerint a bűn és a gonoszság abból ered, hogy az emberek nem gondolkodnak. Eichmann konkrét esetét alkalmazta erre az elméletre. Szerintem az elmélet eleve sántít: gyakran éppen azzal teszünk jót, ha gondolkodás nélkül cselekszünk. A fuldokló gyereket ki kell menteni a vízből!

Magával az eljárással is problémája volt az írónőnek.

Persze, mert nem szerette Ben Guriont (Izrael állam első miniszterelnöke – a szerk.), és mivel ő állt a per mögött, az egészet kritizálta. Nagyobb baj azonban, hogy a könyv alapjában véve a zsidó tanácsokat vádolta mindenért, ami történt. Mintha ők lettek volna a nácik.

Bírálói szerint náciszimpatizáns volt szeretője, Heidegger köpönyegéből bújt elő Arendt, amikor a gondolkodás hiányával jószerével felmentette Eichmannt a tettei súlya alól.

Nem menti fel Eichmannt. Elítéli, de egyúttal azt állítja, hogy nem gondolkodott, csak parancsot teljesített. A gondolkodásról alkotott koncepciója valóban Heideggertől ered, de vegyük figyelembe, hogy politikai filozófusként olyan területen használja, amelyre az elméleti filozófus Heidegger soha nem vonatkoztatta. Különben meg nagyon ellene vagyok annak, amikor azt mondják, hogy Arendt egy náci szeretője volt. Nem politikai álláspontokba szoktunk beleszeretni. Összejöttek 1926-ban, aztán szétmentek, és évtizedek után 1952-ben találkoztak újra. Hans Jonas mesélte, hogy Hannah Arendt táviratot küldött Heideggernek, hogy itt van a városban. Az meg is jelent a szállodában, ahol előbb egy levelet hagyott a portán, aztán mégis bekopogott a nőhöz. Finomítom Jonas szavait, amikor azt mondom: rögtön egymásnak estek. Mit kellett volna tennie, ha megjelenik a régi szeretője? „Martin, üljél le kérlek, és mondd el, hogy miért lettél te náci, aztán majd meglátjuk...”

A kritikák ellenére jelentős gondolkodóként tartják számon…

Nem állt a kor politikai filozófiájának a középpontjában, nem is tekintették igazán filozófusnak. A margóról mindig lehet érdekes dolgokat felvetni. Ő a politikai cselekvést állította a középpontba, szemben a hivatalos teoretikusokkal, akik a politikai intézményeken, statisztikákon vitatkoztak. Ő volt az első, aki a totalitárius rendszerekről írt, és a sztálini Szovjetuniót a hitleri Németországhoz hasonlította. Kitűnő elméletei voltak, de emberek millióinak az életét és halálát érintő kérdésben nem kellett volna az elméletet morális ítéletre alkalmaznia.

Végletes morális tévedés lenne tehát a „gonosz banalitása”?

A radikális gonosz fogalmával már korábban is sokat foglalkozott cikkeiben, és éppen az Eichmann-per során hagyta hátra ezt a fogalmat. Fontos kérdésfeltevés, régi teológiai kérdés a gonosz mibenléte, és hogy Isten miért engedi a gonoszságot megnyilvánulni. A filozófus Hans Jonas inkább ad választ a gonosz mibenlétére, mint Arendt, amikor azt mondja, hogy Isten mindentudó, de nem mindenható, mert az embernek döntési lehetőséget ad. Éppúgy dönthetünk a jó, mint a gonosz mellett. Isten ebbe nem avatkozhat bele, mert az ő adománya az emberi szabadság. De a morális döntéshez nem kell feltétlenül gondolkodni, ettől a nézettől nem tágítok. A világháború és a holokauszt alatt megélt tapasztalataim is ezt mondatják velem. Ha szenvedést látnak vagy igazságtalanságot érzékelnek, az embereknek nem kell hosszan gondolkodniuk ahhoz, hogy morálisan jól döntsenek. Sőt, minél többet gondolkodom, annál kevésbé tudom eldönteni, mi a jó. Azt nézem, mi az előnyöm ebből, vagy mi a hátrányom, vagy hogy mások hogyan csinálják.

Később a radikálist felcserélte a szélsőséges fogalmára.

Hogy van-e radikális gonosz? Shakespeare szerint van. III. Richárd például eldönti, hogy gonosz lesz, és végig eszerint cselekszik. A banális gonosz fogalmát egyébként Arendt férje, Heinrich Blücher találta ki. Az egész abból a gondolatból indul ki, hogy a középkorban a gonosz egyet jelentett az ördöggel, az Antikrisztussal. Az embereknek volt koncepciójuk a jóról és a rosszról. Hannah Arendt értelmezésében egy vallástalan, szekularizált világban élünk, amelyben nincs megtestesítője sem a jónak, sem a gonosznak. A modern ördögnek nincs szarva, nem lehet felismerni. Lenin ideológiája szerint előbb a proletárdiktatúrát kellett megteremteni, hogy aztán eljöjjön az igazságos társadalom. Hitler állítása szerint békét akart, csak előbb rendbe szándékozta hozni a rossz versailles-i békeszerződést. A gonosz banalitása annyit tesz, hogy a rossz a szekuláris világban nehezen felismerhető, a jó és rossz döntések nehezen mérlegelhetők. Lucifer és Mefisztó önmagától hatalmas, a modern gonosz viszont csak addig tűnik nagynak, amíg a hatalma tart, aztán összeomlik. Ennyiben van a banalitás koncepciójának értelme.

A hatalmat az agresszióval állította szembe Hannah Arendt, szerinte a kettő kizárja egymást. Releváns ez a gondolata ma is?

Maradéktalanul. Az agresszió impotenciát takar. A világban van egy erőtér, ebben mindenkinek van valamennyi hatalma, amivel döntéseket, cselekedeteket tud befolyásolni. Erőszakkal befolyásolni nem lehet, csak kényszeríteni. A hatalom viszont felhatalmazást jelent a döntésre, a cselekvésre. Erről írott esszéje egyik legkiválóbb munkája, ma is érvényes.

A Totalitarizmus gyökerei mennyire mérvadó a mai politikai közegben?

Arendt nagy felismerése volt, hogy a totalitárius törekvés nem visszatérés a középkori barbársághoz, hanem a tömegtársadalomban az osztályok felbomlásával létrejött, ideológiákon alapuló, modern politikai forma. Ma ugyan nincsenek bolsevik és náci államok, de létezik az iszlám ideológiára alapozott totalitárius állam, például Irán. Ő volt emellett az első gondolkodó, aki feltárta az összefüggést a gyarmatosítás és a fajelmélet között. A gyarmatok lakosságát alacsonyabb rendűnek tekintették, még olyan országokban is, ahol egyébként saját polgáraikra nem alkalmazták a fajelméletet. Németországban a zsidókra, a cigányokra is kiterjesztették ezt a megkülönböztetést. Hannah Arendt volt az első, aki felismerte, hogy a Szovjetunióban a fajelmélet analógiája lett az osztályidegen elemek üldözése.

Sokan attól tartanak, hogy a totalitárius rendszer árnyéka nem vonult el végleg Magyarország felett. Van ennek valós veszélye?

Magyarországon nincs totalitárius ideológia. Nincs halálbüntetés, nincsenek lezárva a határok. Diktatúra sincs az országban, bár a lehetőség mindig fennáll, mivel egyáltalán nincs demokratikus hagyomány, amire támaszkodhatnánk. A rendszerváltás óta hatalomra kerülő kormányok rendre elmulasztották az embereket demokratikus önnevelésre sarkallni. A szabad döntés felelősséggel jár: vállalnom kell a felelősséget azért, amit gondolok. Ehelyett itt a paternalisztikus uralom dominál, szerencsétlen történelmi hagyományaink miatt. Az emberek megszokták, hogy fent mindent elintéznek helyettük, nekik nem kell dönteniük és cselekedniük, csak élvezni kell apuka döntéseinek az eredményét.

A láncolatot meg lehet szakítani?

A rossz hagyományok valahogy átöröklődnek. Nézze meg Kumin Ferenc közelmúltban hozzám írt levelét: olyan dolgokat mond, amiket évtizedekkel ezelőtt hallottam, amikor ő még nem is élt. Határolódjak el, gyakoroljak önkritikát? Hogyan jelenhet meg ez a gondolkodásmódjában? Hogyan öröklődik apáról fiúra egy olyan gondolatmenet, ami egy hagyományos demokráciában senkinek eszébe sem jutna? Erre még keresem a választ.

A Kumin-ügy

Kumin Ferenc, a kommunikációért felelős helyettes államtitkár a svéd televíziónak adott nyilatkozatáért élesen bírálta Heller Ágnest és az őt kérdező médiumot, azt állítván, hogy a filozófus „egyoldalú, a lejárató szándékot még csak leplezni sem próbáló alkotás”-hoz adta a nevét. Heller akkor azt válaszolta: „Mindenütt, minden fórumon a saját véleményemet mondom, nem kérdezem, kikkel együtt, s azt sem, hogy kiknek. Ha érdekli őket a véleményem, kifejtem”. Megtenné itthon is, ha a közszolgálati csatornák kérdeznék őt.

A morális döntéshez nem kell feltétlenül gondolkodni, ettől nem tágítok