Vakargatja, és egyre tanácstalanabbul kérdezi: tulajdonképpen mi ez? Terebélyes tréfába csomagolt éles bírálat, fricska a túl komoly, tragikusra hangolt kortárs irodalom orrára? Gonosz hadművelet? Egy már befutott, ismert író álnéven írt verseinek felforrt vízgőzgyűjteménye? A vezetéknevéből adódóan lekaszált, szélringatta szénacsomó? Gyógygomba? (Azóta kiderült: az álnév Nyerges Gábor Ádámot rejti. – A szerk.)

A kérdések mindegyikében ott rejtőzhet a válasz esszenciája. Mert hát akárkinek csak nem írna fülszöveget Sárbogárdi Jolán, alias Parti Nagy Lajos. Meg aztán erősen elbizonytalanodásra adhat okot, hogy Petrence verseit nem akármilyen lapok – a Jelenkortól a Holmin át a 2000-ig bezárólag – közölték. A könyv a versek mellett az alakuló pálya állomásaiból is bőven ad ízelítőt, beidézett, szerkesztőknek címzett levelek sietnek segítségére a jövőbeni szemfüles filoszoknak.

Kétkedve fogadtam, hogy ilyen szöveg után mit is felelhetett az Élet és Irodalom vers szerkesztője: „Kíváncsian várom Kend vílemínyít, meg há amúgy is mindég örülök, ha, levelet kapok…” Szó mi szó, a szerkesztő úr válaszolt… A kreált, első olvasatra még tréfásnak, szórakoztatónak ható versek egy idő után – jóval a könyv közepe előtt – idétlen szövegszörnyekké magasodnak, erőltetett lihegéssé, otromba, árnyékszék mellől elcsent viccé, a helyesírási hibák meg egyenesen nyilallást okoznak az olvasóban: „használatuk” eléggé következetlen.

Az „ínníköm”, „vílemínyít” „muszály”, „hüje” mellett az „írni”, „járjátok”, „mellett”, „szerviz” helyesírása pontos és hibátlan. Ha az egyiket helytelenül írja, a másikat miért használja helyesen? Véletlenül? Különben is: ez a játék nem újdonság, előképei, Weöres Sándor és/vagy Parti Nagy Lajos szép csokorral közöltek a roncsolt nyelv variánsaiból. Nem is értem hát, Petrence miért ezzel próbálkozik.

Töredelmesen bevallom – ha már szerepvers, szerepjáték, szerep és játék –, én is beleképzeltem magam egy figurába, történetesen egy tanyán élő parasztember bőrébe. Petrence verseiből azt olvasom ki, hogy én egy tahó, írni-olvasni csak nagy nehézségek árán tudó, bunkó vidéki paraszt vagyok, akit az ivászaton és a nőzésen kívül semmi egyéb nem foglalkoztat, ezek is főként a trágyalében való cammogás közben, vályútisztítás alatt. Szerencsére nem vagyok vidéki, tanyasi ember, mert a versek olvastán vérig lennék sértve, és menten ivásra adnám a fejem. „Most gyüttem. a tórú. / Kigombóttam. Bé lógattam. / Csalinak kicsi szívem. Halásztam.”

Nekem ez az átizzadt trikós, népies hang, a megújítás küszködő próbatétele még hitvány paródiaként is elégtelen kísérlet. Nem finomkodom: rémítően ijesztő kísérlet. Képiesen-népiesen: kinyílt tőle a szalonnázóbicska a zsebemben. A szándék jó, mert miért ne lehetne vicces a költészet, miért ne menthetné át egy költő a tehetségét a szórakoztatóiparba? Mindent lehet, mindent szabad. Csak rosszul szórakoztatni nem szabad. Az illetlenség. És Petrence verseinél a végeredmény siralmas. Íme egy a nép ajkáról származó kijelentés tőlem: ágyúval nem lehet verébre lőni.

„Mintha a jó isten adná, / Fejbebászlak az ekível!” De legalább jó kép vagy jó metafora lenne! Helyette kapjuk az ügyetlen, erőltetett képeket, a rosszul eltalált rímeket, és még sorolhatnám, mennyi rossz ötlet és képalkotás van összezsúfolva ezekben a versekben! Milyen ez a Petrence megalkotta lírai szereplő? Szószátyár, fecseg a múzsáról, Rózsikáról, barátainak ajánl verset, beavat közvetlen környezete majdnem minden mozzanatába. Nála ez a költészet. Ami a szívén, az a lúdtolla végén. Nahát!

Az ín nevem című opusában néhány sort szentel az elérni vágyott irodalomtörténeti helyének, s meglepő jártasságról ad tanúbizonyságot ez a helyesírásban járatlan, a költészet mikéntjéről annál szakavatottabb szerző. „Így festene hát hejjesen: / Tandori és Petrence sem / folytatta a megelőző, csúcsraérő, s betetőző / líra hagyományait, s ma / is hatásos paradigma / váltást hajtottak ők végre / így a posztmodernt elérve / ez a két név fémjelezte / a kort: Tandori s Petrence.” Némi önirónia a sorok mögött? Talán egyetlen érdeme a Fagyott pacsirta verseinek.

Egészében véve Petrence Sándor olyan vendég a magyar irodalom asztalánál, akit illemből és udvariasságból hellyel kínáltak, ám titkon mindenki reménykedik, hogy az ideiglenesen befogadott költő sokáig nem marad közöttünk.

Prae, 80 oldal, 2000 forint