Bolyongás a nem-helyeken
− Hogy érzi magát Budapesten?
− Jól. Jártam már itt 1985-ben egy tanácskozáson a francia társadalomtudományi kutatóintézet igazgatójaként.
− A ’85-ös Magyarország és a ’85-ös Európa egészen más volt, mint a mostani.
− Nagyon más, megértem az átmenet nehézségeit. Látom ezekben az országokban a törést. Az a szép, hogy a francia–magyar műhelymunka nem tört meg, a mai napig jól működik.
− A nem-hely – non lieu – fogalmával megbolondította az értelmiséget.
− Ami a bolondítást illeti, abban nem vagyok biztos. A nem-hely fogalmának gyors terjedése meglepett, megalkotásakor nem gondoltam, hogy ekkora hatása lesz. Afrikában a hagyományos falusi közösségek lakásviszonyait vizsgálva azt tapasztaltam, vannak helyek, ahol elég leírni a teret, abból máris következtetni lehet a szociális körülményekre. A modern terekben ez a módszer nem alkalmazható. A reptereken, a hipermarketekben sok ember megfordul, mégsem jelenik meg a térben a társadalmi viszonyrendszer. Ezért hívom úgy ezeket a tereket, hogy nem-helyek. Persze a fogalom viszonylagos. Más kollégákkal együtt dolgozni a reptéren, megint más átszállni utasként.
− A nem-hely mennyire városépítészeti, környezetvédelmi, mennyire kulturális fogalom?
− Érdekes, kulturális fogalomként kezdték értelmezni. Talán mert a terek uniformizáltak. Függetlenül attól, hogyan határoztam meg elméleti szempontból a nem-helyeket, azt látjuk, hogy manapság elterjedtek mindenütt a világon, mert a nem-helyek általában a kommunikációval, a fogyasztással és a közlekedéssel kapcsolatosak.
− Ötven éve a föld lakóinak 10 százaléka élt városban, ma több mint 50. Ezért alakulnak ki a nem-helyek?
− Az urbanizáció és a globalizáció az én felfogásomban szinonima. Minél inkább urbanizálunk, annál inkább elvész a város eredeti jellege. Európában a kevés tér miatt a városok idővel egymásba csúsznak. Wim Wenders Lisszaboni történet című filmjének hőse autóval keresi a kollégáját. De mindig városi környezetben találja magát.
− Mit lehet tenni, hogy az ember a nem-helyeket megtöltse tartalommal?
− De hiszen ezek nem üres helyek, olykor nagyon is telítettek. A tengerparti övezetek a szezonon kívül üresek. Szokták mondani: mennyire nem-helyek! De amikor üresek, akkor mutatják igazi arcukat. Nyáron a tömeg eltölti ott az időt, de nincs az emberek között kapcsolat, ha igen, kisebb csoportokra bomlanak.
− Pályája során bátran megjelent olyan hétköznapi terekben – a metróban vagy parkokban –, ahová a tudósok nem mindig merészkednek.
− Pontosítsunk. Klasszikus képzettségű etnológus vagyok, afrikai falvakban tevékenykedtem, monográfiákat írtam. A hétköznapok megfigyelésében nincs semmi meglepő. Az Egy etnológus a metróban és a Séta a Luxembourg-kerten át című kötetem is arról szól, milyen, ha az etnológus is a megfigyelés tárgya. A turisták a metróban is az egzotikumot keresik: az volt az érzésem, hogy én vagyok a bennszülött, engem vizslatnak mint párizsit.
− A kultúrantropológiai megfigyelés eredményesebb, mint az etnológia?
− Az etnológia kilépett a korábbi gyarmati környezetből. A kérdés, hogy a tárgya egy bizonyos populáció vizsgálata-e, vagy szélesebb kört is átfoghat. Azok közé tartozom, akik úgy határozzák meg az antropológiát, hogy az bármilyen populációt tanulmányozhat. A tudomány feladata, hogy a változások következtében beálló társadalmi viszonyokat figyelje. Most a globális világ kialakulása a szélesebb kontextus. A tudomány kapcsán felhalmozó jellegű haladásról lehet beszélni. A folyamat annyira felgyorsult, hogy képtelenek vagyunk megmondani, harminc év múlva várhatóan milyen tudás birtokában leszünk.
− Mit javasol annak a fiatal tudósgenerációnak, amelyik eldöntheti, hogy mi legyen itt harminc év múlva?
− Óvatos vagyok a tanácsokkal. Az elveket az ideológiák elé kellene helyeznünk. Az oktatást, a tudományt bátorítani kell, mert az esélyegyenlőség akkor valósulhatna meg, ha mindenki de facto hozzáférhetne a tudáshoz. Tudom, ez utópisztikus elképzelés, de ez az egyetlen utópia, amivel igazán azonosulni lehet. Tudjuk, milyen esélyei vannak a harvardi professzor gyerekével szemben az afgán paraszt lányának. Mégis: ha az egyik a másikkal helyet cserélhetne, az afgán lány is bekerülhetne a Harvardra. Elképzelve mindez nem lehetetlen. A kérdés további része már a politika területére tartozik.
Marc Augé
Francia antropológus, 1935-ben született Poitiers-ben. 1992-ben jelent meg Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájában című főműve. Fáber Ágoston fordítása 2012 óta olvasható a Műcsarnok kiadásában. A budapesti Goethe Intézet és Francia Intézet a két nemzet megbékélését és a tartós európai békét előirányzó, Konrad Adenauer és Charles de Gaulle által aláírt Élysée-szerződés megkötésének ötvenedik évfordulójára szervezett Beszélgetések a hatalomról című előadás-sorozat keretében járt Budapesten.
