Mármint a sztoriban. Merthogy a spanyol szerző csak az „azonosítóját” kölcsönözte szereplőjének, az életét nem. Erről ő maga is többször beszámolt, mert megannyiszor kínálták meg a kérdéssel: Önmagáról mintázta-e a Szalamiszi katonák című kötet főhőseinek egyikét? Az idén végre Magyarországon is felelhetett a felvetésre, mert – tizenkét évvel a kötet publikálása után – idehaza is megjelent a szöveg.

E késlekedés nyilván nem véletlen: a sztori ugyanis a Franco-rendszer kulisszái, s múltfeldolgozási kísérletei közé vezeti az olvasót, s messze nem magától értetődő, hogy errefelé tömegek kíváncsiak e miliőre, esetleg „emlékezetpolitikai” következményeire. Az már csak a hab e tortán, hogy Javier Cercas dokumentumregénynek álcázza alkotását, amivel tovább bonyolítja a megértést, elvégre több szakasznál nem feltétlenül egyértelmű, hol húzódik a valóság határa.

Igaz, nem is fontos a választóvonal holléte, mert a Szalamiszi katonákban a kérdések uralkodnak. Méghozzá úgy, hogy egyetlen pillanatból bontakoznak ki. A momentumból fakadnak a dilemmák, a morális felvetések, a Franco-rendszer természetének karakterjegyei, múltunk megismerésének és feldolgozásának szükségszerűségei, amelyek pattanásig feszítik a szöveget. Azaz, csupa olyasmi vár válaszra, ami idehaza sem lehet érdektelen. Főként olyan időkben nem, amikor a vita, az eszme, a gondolat zárkába vonul, mert az ítélet a vár ura.

Nem úgy Cercasnál. Felteszem, akadunk errefelé néhányan olyanok, akik visszafogottan ismerik a Franco-rezsimet. Meglehet, sokan hajlamosak vagyunk besorolni valamelyik fasiszta verzió környékére, s az árnyalt elemzést meg a megismerést odahagyni. A spanyol szerző alapállásából fakad: mindennek ellenére nincs esélyünk arra, hogy gyorstalpalón válhassunk statáriális műfajban kiemelkedő bíróvá. Mert ő kérdez és megmutat.

Mint például az esetet, amely köré regénye szerveződik. Történt, hogy Mazas 1939-ben, a spanyol polgárháború „hajrájában” a köztársaságpárti csapatok foglya volt, s az elöljárók a rabok kivégzését irányozták elő. A spanyol Falange alapítója és fő ideológusainak egyike is készülhetett a halálra. Csodával határos módon mégis sikerült megszöknie, s berohannia a közeli erdőbe, ahol azonban üldözőinek egyike rátalált.

Ám a katona nem ölte meg. Inkább azt kiáltotta kollégáinak: nem talált senkit. Futni hagyta Mazast. És a két férfi tekintetének találkozása volt a pillanat. Azaz, nem az a lényeg, hogy csúcsteoretikus kucorgott a gazban, s az ismeretlen közlegény állt vele szemben. Nincs jelentősége annak, hogy a fegyveres hitt-e még abban, amiért harcolt, vagy tudta-e még egyáltalán, miért küzd a puskájával. A fontos az, hogy egy ember várta a golyót, s egy másik ember meredten bámulta, miközben arca nem fejezett ki „együttérzést, gyűlöletet, megvetést sem”. Aztán az érintett a kegyelem, az irgalom mellett határozott. A miért működteti s varázsolja lebilincselővé a szöveget.

Főként annak tudatában, hogy arról a kézenfekvő válaszról hamar lemondhatunk, hogy tudniillik a baka azért engedte futni Mazast, mert hős volt. A Szalamiszi katonákból ugyanis arról értesülünk: az emberek akkor válnak hősökké, amikor meghalnak vagy megölik őket. Így a katona a döntés idején nem lehetett hérosz, hiszen élő hősök nincsenek. A hősök mind halottak. Fegyveresek persze vannak, amire már csak azért is érdemes figyelni, mert az a gondolat többször visszatér a könyvben: az utolsó pillanatban mindig egy maroknyi katona mentette meg a civilizációt.

Például az a partizán, amelyik nem lőtt, amikor megtalálta a menekülő ellenséget. S aki nem lehet hős, mert azok nincsenek, ember lehet, mert azok vannak. Még döntéseik is vannak. Olyanok, amelyek közül sokat egyetlen pillanat alatt hoznak meg. Hiszen szinte minden a momentum műve. Cercas kötete ennél csöppet speciálisabb kategóriába érdemel besorolást: a Szalamiszi katonák ugyanis a pillanat remekműve.

Európa, 222 oldal, 2900 forint, fordította: Körösi Ivett