Az viszont, hogy akikről én úgy véltem, ugyanazt tartják a dolgok felől úgy általában, amit én is, egyszer csak kijelentik, egy geg volt mindösszesen, amiért – amúgy – hónapokon át izmoztak.

Nem tudom már jól összerakni a dolgokat, mert akkoriban kórházban voltam, és csakis magamra figyeltem, összezuhantam, megijedtem. Azonban így utólag is, a szájbertérből tájékozódva és összerakva az eseményeket, azt kell mondanom, azt kell belátnom, hogy nem ezt érdemeltük. Azok, akik hiszünk abban, hogy nemzetként összerakhatók vagyunk egy ország határai közt és azon túl is, akik abban a szóban hiszünk, hogy nemzet, nem ezt érdemeltük. Talán azok sem, akik a megvalósításra vállalkoztak politikusként – ha e szó megvetést érdemel, akkor úgy vállalkoztak: kutyaként –, és akikhez én a magam esélytelenségével, szürkeségével, de minden hitemmel tartozom, nem ezt érdemelték a saját harcostársaiktól.

De mindez nem annyira fontos, ez csak a gyújtózsinór, amitől szétrepül minden, ez csak a lecsorgó gané, ami felrázza a nézőt a Terry Gilliam-filmben.

Engem nem is ez rázott meg. Az rázott meg, hogy középszerű írókkal körülvett karámba zárnak. Nekem most már elég a halott erdélyi írók nyomulásából. Nem érdekel, hogy fasiszták voltak-e, kinyalták-e Hitler elvtárs fenekét, ahogyan az sem érdekel, hányszor hívták meg az orvos-írót az MSZP kongresszusára, és az sem érdekel, hogyan lehettek egyesek évtizedeken át el-nem-kapott ellenzékiek, orruk, mint a drogszagoló kutyáké, jelezte a civil ruhások érkezését, így a hátsó ajtón mindig előbb távozhattak, és osztogathatták az utcán a sokszorosított anyagot, felőlem akár maga Stirlitz is a tanítványa lehetett ezeknek a pesti vagányoknak, engem mindez nem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy a vesepecsenye az legyen vesepecsenye.

1996-ban, már szinte végzős hallgató voltam, egy késő őszi délután battyogtam haza az egyetemről vagy valahonnan. A Kiskörút csendes volt, a járdát barnán és csúszósan lepték el a lehulló falevelek. Nem volt kedvem hazaérni. Van úgy, hogy az embernek nincs se jó kedve, se rossz, nincs semmi baja, egyszerűen csak ráül a lelkére a létezés nehéz madara, és fázik a napi rutintól. Ami máskor éppen hogy megtartja az életben. Furcsa dolgok ezek. Nem gondolkodtam, csak andalogtam, bámultam a kirakatokat, az antikváriumok kirakatát. És egyszer csak megpillantottam egy könyvet. A lábam a földbe gyökerezett, nem hittem a szememnek: az egyszerű fehér papírborítón fekete betűkkel ez állt: H U I Z I N G A. Alatta piros betűkkel, félkörben: AZ EURÓPAI HAJNAL. Az alatt apróbb betűkkel: IRODALOM, MŰVÉSZET, TU-DOMÁNY. És alul zsíros betűkkel szedve: RADNÓTI MIKLÓS FORDÍTÁSA. Beléptem az antikváriumba, már zárás előtt voltak, a középkorú férfi és nő kérdőn emelte rám a tekintetét, én meg a kirakatra mutattam: a Huizingát kérem, mondtam.

Most is a fejemnél lévő kis szekrényen áll A középkor alkonyával együtt. Mindig ott áll, akárcsak a Kígyó teret ábrázoló fotó az íróasztalomon. De nem ez a lényeg most, gondolkodásunk kötődéseire, lelkünk rejtélyes útjaira nem kell mindig kérdéssel és válasszal bírnunk, nem is azért mondom. Hanem a belső borítón olvasható szöveg miatt: E könyv 1943 karácsonyára jelenik meg a Pharos könyvkiadó vállalat kiadásában. Tipográfiai elrendezését és borítólapját Csillag Vera tervezte. – Nyomtatta a Hungária Hírlapnyomda Rt. Budapesten, antiqua betűkkel. – Felelős nyomdavezető: vitéz Bánó Lehel igazgató. – Felelős kiadó: nemes Szabó-Froreich Antal. Copyright by Pharos Budapest 1943.

Akkor én már elolvastam az egy évvel korábban, a Mérleg sorozatban megjelent Erasmus-könyvét és A középkor alkonyát is, az 1976-os Helikon-kiadás megvolt otthon, amióta az eszemet tudom, a nagyanyám a konyhában alkalmazta, a forralóhoz használta magasítónak, a könyv borítójára szabott viaszkos alól előbukkant az aprócska barna kutya, a nagyanyám mindig azt mondta, ő a mi házőrzőnk. De nem is ez a lényeg.

Hanem az a pillanat, 1943 karácsonya, amikor Radnóti fordításában megjelennek Huizinga válogatott tanulmányai. Ez a vesepecsenye.

Ezt akarom, miközben ismét ország lesz a nemzetemmel lakott területből, ezt akarom: vesepecsenye legyen a kultúra, és ne középszerű halott írók terepe.

LOVAS ILDIKÓ

Szabadkán élő író. Legutóbbi regénye, a Kis kavics 2010-ben jelent meg. Ez a részlet a jövőre a Kalligram kiadónál megjelenő, Cenzúra alatti című kötetéből való.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

11. 08.

EGRESSY ZOLTÁN Író. Majd kiszellőztetsz címmel az ősszel jelenik meg novelláskötete a Kalligram Kiadónál.

11. 15.

DOROS JUDIT A Népszabadság munkatársa, miskolci tudósító. 2005-ben jelent meg Átkozott, édes föld című novelláskötete, Gyöngyöspatáról írt riportkönyve 2012-ben e-könyvként látott napvilágot.

11.22.

FÁYMIKLÓS Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.