Bruno a Marsról

2013-10-31

Jó kis cím. Ha valahol, Magyarországon biztosan fölkapják a fejüket az emberek, ha meglátják a lemezborítón: Unorthodox Jukebox.

De hagyjuk az olcsó poént. Az irigységet is a minimumra állítanánk, holott valóban nehezen tudjuk elviselni, ha valaki, aki még nálunk is fiatalabb, irtózatosan sok pénzt tud csinálni abból, amit nagyon szeret. Legyen az a póker, a kortárs képzőművészet vagy éppen a popzene. A lényeg, hogy nemsokára élőben is meggyőződhet mindenki arról, igazuk van-e azoknak, akik Bruno Marst a mai pop legfénylőbb állócsillagának gondolják. November 7-én este a Papp László sportarénában lép föl hősünk, a koncert, illetve a turné címe Moonshine Jungle.

Nem piti turné ez amúgy, már idén júniusban elindult a festői Washingtonban, és csak jövő tavasszal ér véget, hirtelen nem is tudjuk, hol. A lényeg, hogy a budapesti alkalom valahol a koncertsorozat közepén foglal helyet, ami nem rossz, hiszen ekkor a művész még talán nem fáradt bele halálosan az arénázásba,másfelől pedig valószínűleg már túl van a lehetséges kezdeti bakikon. Bár van a popnak az a szférája, ahol a baki mint opció föl sem merül. És kétség ne legyen, Bruno Mars ebben a szférában lebeg. Akik tartják: zenésztársai.

Meg az évek, meg a rutin. A Honoluluban, 1985-ben született Mars, miután végrehajtott egy elég szerencsés névcserét (Peter Gene Hernandezként anyakönyvezték), nem minden buktatótól mentes karrierbe kezdett, hogy néhány zenekarosdi után olyanoknak írjon dalokat, mint Flo-Rida vagy Cee-Lo Green – az örökbecsű Fuck You például az ő nevéhez is fűződik.

Első lemezével 2010-ben kínálta meg a közönséget, a Doo-Wops & Hooligansért meg is kapta a legjobb férfi popénekesnek járó Grammyt. Második –az a bizonyos nem szokásos wurlitzer címében hordó – lemeze is elég gyorsan felverekedte magát a mindenféle billboardokra, amihez innen is szeretnénk gratulálni.