Fenntartások a csendélet mélyén

2013-10-30

Higgyünk-e egy festőnek, aki vallomásában csendéletnek minősít minden képet, és közben olyan vásznakat mutat be, mint Vak palotapincsi, Kutya karácsonyfa égőkkel és Ágy vadászgéppel? Ráadásul Szűcs Attila címei nem tréfálnak. A világtalan öleb tekintetnek látszó nem tekintete borzongató, szerencsésebb sorsú fajtársa is csak mérsékelten az, mert a taszító lila és kékeszöld lámpáktól láthatóan szenved, és a házastársi kettős ágyon landoló szuperszonikus attól igazán elképesztő, hogy az ágyterítő puha, anyagszerű, szinte megfogható.

Mindazonáltal Szűcsnek ezek a tíztizenkét évvel ezelőtt festett vadabb történetei értelmezik a válogatott kiállítást. Bravúros megfestésükkel exponálják azt az elmélyült professzionalizmust, amely az Enteriőr égő függönnyel már-már költői koromfoltjaitól az idei-tavalyi kisebb vásznak gyanús anyagszerűségéig vezet, nem kevésbé azt a kétértelműséget, amely ennek a piktúrának a kezdetektől a lényege.

A témák többnyire valóban a legegyszerűbbek. Évtizede egy fehér szoba, amelynek dupla ágyára majd a vadászgép lesz leszállandó, egy Szoba sárga függönnyel és tapétával, amely semmi mást nem ábrázoló négyméteres diptichon, s a mához közelítve mi sem természetesebb, mint a kisebb kompozíciók szűkszavúsága. Pár kesztyűk és női kezek kesztyűhúzásra készen, formás női lábak állva, ülve, de csak a lábak, deréktól lefelé, Taps cím fölött egy friss-ropogósra kidolgozott jelenet, amelyen a fejek helyén finom, szürkés képmező látható, halvány, talán meleg színű futamokkal. A festői igényesség az évek során nem változott. Szűcs úgy ábrázolt már tizenkét esztendeje is Vörös függönyt, hogy érzékelni lehetett a selyem minőségét, és olyan üdék ma is a tapsoló fehér ingek, mintha népi kollégistákat festett volna akkori, tiszta hittel.

Merthogy az abszurditás sem változott. Kis groteszk abszurditások ezek, nehezen tetten érhetők, épp ezért még nyugtalanítóbbak, hiszen a festő olyan rezzenéstelen arccal dolgozik, mintha nem volna egyéb gondja a látványhű ábrázolásnál. Többnyire a finom homály, a tűnődő elmosódottság teszi kétségessé a világ komolyan vételét, valami furcsa, impresszionisztikus pára, amely bevonja a tárgyakat, a gyakori neonszíneket is. A Szivárvány fákkal olyan gyöngéd, fenyői oly tépettek, hogy mindenki látja, ilyen szivárványos idill nem létezik, a Felújítás derengő létráját, lepedőbe burkolt bútorait és rongycsomóját meg ez a rózsaszínes derengés emeli banálisból banális apoteózisba.

Röviden: csendéletek és álcsendéletek mélyén mindig ott az a termékeny szkepszis, amely dús festői eszközökkel fogalmazza meg a festőiség és a világ iránti fenntartásait.