Nem világmegváltó gondolat, amióta emberek vannak, folyton jönnek, akik ezt a fejünkre olvassák, de hála nekik. Euripidészt zenésített meg Melis László, a Bakkhánsnőket, ahol az Isten, ha nem is bosszút áll, mert éppenséggel ki tudná őt igazán megsérteni, de legalább egy pillanatra megrázza magát, elhajt az arca elől egy ember formájú kis szúnyogot. A szúnyogot Pentheusznak hívják, és nagy hibát követett el: nem hitte el, hogy Dionüszosz valóban isten volna. Csúnya véget is ér szegény, saját anyja tépi le a fejét bakkhánsnői őrjöngésében, azt hívén, hogy egy ifjú oroszlánnal végez.

Az ember utálja magát, mert Pentheusszal van. Tudja, hogy ugyanazt csinálná, amit ő, hitetlenkedne, ha jönne a kis zabigyerek, hogy Zeusztól származik. Aha, persze. Én meg Poszeidóntól. Ha meg elindulnak az asszonyok, hogy felmenjenek a domboldalba részegen randalírozni, akkor aztán mondhatnák, hogy ők most voltaképpen istentiszteleten vesznek részt, inkább rájuk csuknánk az ajtót, nem mész, anyukám, sehova. Tiszteld itthon az isteneket.

Nemcsak azért könnyebb Pentheusszal lenni, mert ő a józanság, emberi mérték, rend és normalitás, hanem mert őt Philipp György énekli, néha kifulladva, rekedve, nem valami világraszóló orgánummal, de szép hanggal és főleg: tartalmas énekléssel. Sokáig fejből énekli a soha nem hallott szólamot és az ógörög szöveget, aztán ő is beadja a derekát, előhúzza a tabletjét, mint az előadás többi szereplője.

Ez egy ilyen opera. Ilyen rendezés. Jeles András-féle szigorú szereplőkínzás. Másfél órán keresztül lénye gében mindenki ugyanott áll, leszámítva a hírnököt, az ő mobilitását egy kerekes szék jelzi. Állnak és énekelnek, elmesélik az egész történetet, az emberi gőg pusztulását, a szkeptikusok megszégyenülését és ronda halálát. A szereplők kortina mögött állnak, az áttetsző függönyre tenger alatti életet vetítenek, szépen ki is jön minden, cápa, tömeghal, kis hal, nagy hal, víz. Fölösleges is volna illusztrálni a történetet, a cselekmény nem közkincs, ógörögül pláne nem, a nézők túlnyomó része az énekesek feje fölé néz, a periféria alsó szakaszán látjuk csak, hogy ezek nem mozdulnak, tényleg nem mozdulnak másfél órán át.

Köztünk az áttetsző függöny, és lassan megérti az ember, miért is. Mert mi tényleg Pentheusszal vagyunk, ők meg tényleg nem. Még Pentheusz sincs magával, sokkal elszántabban kerget valami égit, megfoghatatlant, alig kifejezhetőt a ritmusokkal, ütőhangszerek, vonósok és fúvósok alapozásával énekelve, vagy néha hátborzongató énekbeszéddel. Művészet, a legszigorúbb klasszikus elvek szerint: változz meg, változz meg, változz meg. Persze nem változunk meg. Csak később jut eszembe egy talán hatásos ellenérv. Ezek itt az emberi gőg bukásáról és fejevételéről írtak és rendeztek operát. Változz meg, mondják. Legyél olyan, mint mi vagyunk. Haha.

Ezek nem mozdulnak, tényleg nem mozdulnak másfél órán át