Az egyórás, világjárt (turné)darabra legtöbbször az apokaliptikus jelzőt aggatták, nyilván, mert a károgó, mitikus (vész)madár főként a halál, a katasztrófa, és a közelgő válság előjelének szimbóluma. Azonban több kultúrában az istenek szent hírvivője is; a minimalista Hollók (Les Corbeaux) pedig zsigerileg – bár kafkai módon – szakrális. A zeneszerző Szelevényi (Nagyhoz hasonlóan fekete zakóban, pantallóban, pólóban, mezítláb) a fölütéskor mintha egy tibeti buddhista kolostorban zajló imádságot (mantrát), vagy meditációt idézne meg a szaxofonjával.

Később afrikai fekete homok pereg le egy lámpaburaszerűen fölaggatott tölcsérből, amely alá az előadók ágyúhüvelyeket tartanak, melyeket meg is szólaltatnak. Ez az epizód azért fontos, mert az Ikarosz-legendát is eszembe juttató metafizikai groteszkben (gongokkal, húros hangszerrel) ugyanannyira jelen van a rítus, ahogyan a drámaiság, a transzcendencia, a lehetetlen („irracionális”) megkísértése, és a fanyar humorú játékosság. A bravúros, az inkarnációra is utaló átváltozás, -lényegülés egyik csúcspontja, mikor az addig roppant koncentráltan „szétesett”, burleszkmozgású, többször összecsukló, térdre zuhanó, csetlő-botló Nagy leül egy asztalhoz.

A pillanatba belesűrít egy egész magán(y)világot és a hiábavalóságot – a butoh mesterek képesek erre. Női harisnyának tetsző anyagot húz a fejére, az orrát is feketére mázolja, majd fehér madártollacskát illeszt a nadrágszárára. Döntött: megszünteti szerencsétlen, esendő ember voltát; holló lesz. A jelenet ugyanannyira emlékezetes, mint amikor komótosan lemerül egy szürke agyaghordóba, amelyből kisvártatva szurokfekete alakként emelkedik ki; befejezésül iszik is egy festékes tálból. Eztán, záróképként, ránk ereszkedik a sötétség. A küldetés elvégeztetett.

Az összművészeti metamorfózis másik síkja, hogy Nagy az orrával, a karom-kezével, a talpával, testével mindvégig fest, pingál (kezdetben: két alakot, asztalt, madarat), vagy cirokkal festéket dobál a festővásznakra. Legvégül róla folyik le a festék a padlón fekvő canvasra. A 2008-as, majd 2010-ben újragondolt, nemesen lassúdad opus alapismérve, hogy az extremitása rendkívül kifinomult, és hogy az öntörvényű, zárt mikrokozmoszt teremtő, nonkonformista alkotótársak, tükörfigurák között tökéletes a harmónia. Nagy József ezzel a bátor, határfeszegető, minden részletében-mozdulatában kidolgozott, érzelmi és intellektuális mélységeket hordozó munkával debütált az intézmény ügyvezető igazgatójaként a deszkákon. A látványában is egyedülálló, méltóságteljesen fölkavaró est a Trafó és az ő kivételességéről tanúskodott.

Trafó: a fehér holló

Az idén tizenöt éves Trafó Kortárs Művészetek Háza azért is különleges a honi kulturális életben, mert a tavalyi, botrányoktól sem mentes vezetőváltás dacára az intézményben együtt, békességben dolgozik a formátumos alapító, exdirektor, a jelenleg menedzser-igazgató Szabó György, és az ügyvezető igazgatóvá kinevezett, legalább kétlaki Nagy József (Josef Nadj). A világhírű, vajdasági születésű klasszis, a kultikus Jel Színház életre hívója Franciaországban működik, többek között az Orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központ élén.

Trafó

Méltóságteljesen felkavaró