− Örök sláger: nálunk nem tartják túl sokra a novellát.

− Lassacskán nőni fog a presztízse. Már Alice Munro Nobel-díja is jelzi ezt, ő csak novellákat írt egész életében. Az csak kiadói tévhit, hogy az olvasók nem szeretik a novellásköteteket. Az olvasók legtöbbje olyasmit szeret olvasni, ami tetszik neki. A tetszés erősen boldogító érzés, azaz jót tesz, mindegy, hogy irodalmi műről, nőről vagy eszméről van szó. Már csak az a kérdés, hogy az én novelláim jót tesznek-e az olvasókkal vagy sem.

„Tőlem nem pártoltak el az olvasók”

− Azokkal biztosan, akik szeretik a klasszikusokat. Örkény- és Mándy-ízeket is felfedeztem a korai szövegekben.

− Volt egy-egy rövid periódusom, amikor az ő epigonjuk voltam. Ifjan és bohón a groteszk és az abszurd bűvöletében írtam. Néha például autók lettek a hőseim (lásd: Estélyben), máskor halak (Halak a parton). Míg rájöttem, milyen jó embert ábrázolni. De valamennyi szövegemre máig igaz, hogy valamiféle ötlet vagy játék található bennük, szerkesztési, történetmesélési vagy formai. Ebbe a kötetbe igyekeztem minden általam használt novellafajtából válogatni. Vannak egy hangszeres meg több hangszeres muzsikusok, ez nem értékítélet, Mándy például mindig ugyanabban a hangnemben zenélt, mégis, mégis! Az én álmom az, hogy a zenekar összes hangszerén játszhassam, de ne én legyek a karmester. Remek szórakozás délelőtt csellózni, délután meg hárfázni, nem?

− Csakhogy az előszó szerint a novella többsége rendelésre született. Parancsra hárfázni?

− Inkább fölkérésre. Melyet csak akkor fogadtam el, ha magam felé tudtam hajlítani. Vagyis csak olyasmibe vágom a fejszém, amit amúgy is meg akartam írni. A fölkérés mindig inspirált, jólesett, ha egy-egy szerkesztő rám telefonált: „Már olyan rég adtál valamit, mi lesz?” Ilyenkor arra gondoltam: lehet, hogy szükség van rám?! Író esetében ez sosem egyértelmű. Ellenben ha pék volnék...

− Az sem lehet rossz, ha az olvasói dörömbölnek.

− Az a legjobb. Ha jeleket adnak, hogy várják a következőt. Mindenki tudja, hogy írónak nincsen főnöke, aki a nap végén megmondaná: eleget írtál, vagy sem, jót vagy rosszat. Ez pedig azt jelenti, hogy mindig bizonytalan vagy. És ez arra késztet, hogy valami mást csinálj. Van, aki lébecol, sétálni megy, vagy iszik. Én teniszezem, tévéműsorokat készítettem, kiadót alapítottam… újabban gitározom. Az olvasók lelkes tekintete arra indít, hogy több időt töltsek prózaírással.

− Pláne ha nem csak magyarok azok az olvasók. Arról ritkán beszél, hogy a határokon túl is népszerűek a regényei.

− Nem szoktam reklámozni magam. Tény, hogy például az Apák könyve huszonhat külföldi kiadásnál jár, épp most jelenik meg Kínában. Ez lesz az első, amelyből egy szót sem tudok majd elolvasni. Bár az izraelinél és más általam nem beszélt nyelveknél is ez volt a helyzet. A fontos nyelveken már megjelentek könyveim, némelyik többször is. Az tett a legboldogabbá, amikor a New York Times könyves mellékletében úgy fejezte be a nagyon lelkes kritikáját a szerző, hogy üzent az amerikai kiadómnak: more, please! Mármint hogy többet kér belőlem. Pedig nagyon ritkán figyelnek ott magyar szerzőre. Engem még az a szerencse is ért, hogy recenzensként is foglalkoztattak: annak idején én írhattam Kundera és Hrabal első amerikai megjelenéséről.

− Itthon viszont nem kényeztetik el. Jól látom, hogy díjak esetében sosem kerül szóba a neve?

− Minden írói babérlevél olyan, mint az autóbiztosításban a bónusz: nem jár, de néha megkapod. Ez engem már nem foglalkoztat. Talán így igazságos, nem adhat az Isten mindent egy helyre. Olvasóimtól olyan sokat kaptam és kapok, hogy sosem volt szükségem támogatásra, ösztöndíjra. Díjat annak kell adni, akin az még segít. Szakmailag vagy szociálisan. Egy remek új kocsit lehet venni a Kossuth-díjból. Nekem remek új kocsim van.

− Egy autót talán nem, de a tévészereplések sikerét lehet irigyelni.

− Persze. Nem panaszkodhatom, széles körben megszerettek az emberek. Ez biztosan növelte a példányszámaimat. De számos példa bizonyítja, hogy tévés ismertség miatt legfeljebb egy könyvet vesznek meg az olvasók. Többet csak akkor, ha tetszett nekik a szöveg. Tőlem szerencsére nem pártoltak el. Tévés korszakom óta másfél tucat könyvemet vették meg. Ez jól látszik az úgynevezett életműkiadáson is. Meg a dedikálásokon is, amikor sokan már nem maguknak, hanem édesanyjuknak, édesapjuknak, testvérüknek, barátnőknek kérik a dedikációt. Vagy a teljes családnak. Tapasztalom, hogy a velem együtt felnövő olvasók továbbadják a gyerekeiknek. Örülök, amikor egészen fiatalok állnak sorba a munkáimmal. Talán én lettem a magyar irodalom Halász Jutkája – az ő lemezeit már a negyedik nemzedék veszi. Helyzetem egészen egyedinek érzem. Bizonyos szempontból a munkásságomat is. Unikum volnék a magyar irodalomban? Ööö… azért velem vigyázni kell, sokszor félig viccelek. Néha egészen.